Túl szép kiegészítő novella: Randi vagy sem?

Nem telhet el karácsony meglepetés nélkül, így fogadjátok sok szeretettel a Túl szép c. regényemhez írt kiegészítő novellát, ami a könyv 14. fejezete után játszódik.

Ebben a kis történetben Márk és Olivér elmennek megnézni Az Éhezők viadala utolsó részét a moziba, és ez valahogy annyira randinak tűnik, de vajon tényleg az?

Ezzel a történettel kívánok minden kedves olvasómnak
boldog és szeretettel teli karácsonyt!

randi-vagy-sem

Rácz-Stefán Tibor

RANDI VAGY SEM?

– Kiegészítő novella a Túl szép! című regényhez –

– A történet a Túl szép tizennegyedik fejezete alatt játszódik –

2015-2016 © Rácz-Tibor, Balassagyarmat

~ Márk ~

Késő őszi este van, a sötétséget gyönyörűen megtöri az éjszakai kivilágítás, az épületek így még impozánsabbnak tűnnek. Lágy szellő fújdogál, miközben Olivér mellett sétálok. Nemrég végeztünk a munkában, hosszú, fárasztó napom volt. Ám amint meglátom a hirdetőtáblán moziplakátot, akaratlanul is megtorpanok.

Katniss néz velem szembe, hófehér ruhában ül a széken. Hát eljött a pillanat, amikor a fecsegőposzáta felszáll, és megmenti a világot. Annyira látni akarom!

– Mi jót nézegetsz? – szólal meg Olivér és közelebb lép hozzám. Még így, az esti műszak után is érezni mennyire jó illata van. Utálom, hogy erre gondolok. Nem bírom elviselni, hogy ilyen hatással van rám a közelsége.

A tükröződő felületen annyira jól lehet látni a kettőnk közti különbséget. Én nagydarab vagyok, legalább kétszer akkora, mint ő. Olivér széles, izmos mellkasát szinte kiemeli a fekete bőrdzseki, és ahogy felé fordulok, újra megbabonáz a lélegzetelállító kék szempár. Nem bírom állni a pillantását, ezért lesütöm a szemem, majd zavaromban a plakát felé fordulok.

– Szereted Az éhezők viadalát? – jön rá Olivér. – Szerintem akkora hülyeség. Majd pont egy nyeszlett kiscsaj menti meg a világot a pusztulástól.

– Hé! – emelem fel a hangom akaratlanul is. – Ne beszélj így Katnis Everdeenről! Imádom ezt a filmet. Kíváncsi vagy rá, miért?

Olivér biccent, és a bőrömön érzem az átható tekintetét. Inkább elindulok, és ő jön utánam. Lehet látni a járásán, hogy lassítja a lépteit, igyekszik az én lomha tempómhoz idomulni.

– Még otthon, Hajdúszoboszlón láttam az első részt, méghozzá teljesen egyedül mentem el a moziba, hogy megnézzem. – Veszek egy mély levegőt, hogy legyen elég erőm folytatni. Túlságosan fájó felemlegetni a múltat, de ha valaki előtt megnyílhatok, az Olivér. Nem egyszer bizonyította már a barátságát. –A teremben mindenki a barátjával volt, vagy nagyobb társaságban, én pedig ott árválkodtam egyedül az első sorban. A film elvarázsolt, de ahogy elhagytam a termet belém kötöttek az iskolatársaim, csúfoltak, és majdnem meg is vertek.

Olivér felhorkant.

– Azok a rohadékok, úgy lecsapnám őket – hangja dühről árulkodik. Akaratlanul is jól esik, hogy meg szeretne védeni.

– Sokat jelentett számomra az a nap, erőt adott Katniss bátorsága, és döntésre jutottam. Este miután hazaértem Dorinával beszélgettem Facebookon és megfogadtam, hogy a fővárosba költözöm, vele lakom majd és boldogok leszünk. Ha Katnissnek sikerült véghezvinni a lehetetlent, akkor nekem is menni fog, gondoltam én. Ez a film emlékeztet rá, hogy elterveztem valamit, aztán beváltottam, amit akartam. Az első rész volt a kezdet, az utolsó pedig a vég.

– Büszke vagyok rád, hogy célt értél – mondja elismeréssel a hangjában, és rögtön utána meleg tekintettel rám néz. –  Holnap nagy nap lesz, amikor megnézed Dorinával a filmet.

A fájdalom ismét a szívembe mar. Dorina most nincs olyan állapotban, hogy filmezzen, és lelkifurdalás száll meg, ha csak rágondolok, hogy én szórakoznék, amíg ő a poklok poklát éli át.

– Dorina most nem ér rá, egyedül pedig nem tudom elmenjek-e.

Olivér előkapja a cigisdobozát a zsebéből, majd meggyújt egy szállal. A füstöt felém fújja a szél, a bűz marja az orromat.

– Megfulladok a füsttől – szökik ki a számon a gondolat.

Ez az egyetlen dolog, ami nem tetszik rajtad – legszívesebben ezt is hozzáfűzném, de időben kapcsolok. Még gondolnom sem szabad arra, hogy mennyire kedvelem őt. Néha olyan nehéz, hogy nem csak a kollégám, hanem a barátom is, de én azt akarom, hogy másként hívhassam őt a barátomnak

– Holnap háromra legyél a Westendben, a vízesésnél – jelenti ki Olivér, majd kelletlenül elpöcköli a cigit. Már a villamosmegállóhoz értünk, körülöttünk elég nagy a tömeg, ráadásul hangosak is. Valószínűleg most indulnak a Blaha felé, hogy bulizzanak egy jót.

– Ezt miért mondod? – kérdem a biztonság kedvéért. Nem találkoztunk még hétvégén.

– Megnézzük Az éhezők viadala utolsó részét!

Olivér mosolyog, olyan kedvesen néz rám, hogy a földbe gyökerezik a lábam. Most azonnal szeretnék hozzábújni, és úgy megköszönni neki.

Ácsi! Olivérrel egy sötét moziteremben? Mellette ülve? Hétvégén? Ez olyan mintha…

– Holnap találkozunk! – hadarja gyorsan és felszáll a villamosra, ami egy perc múlva el is húz a Király utca felé.

A tömött Oktogonon állva az államat keresve csak egy dolog jár az eszemben: mit tettem már megint?

* * *

Hihetetlen, milyen gyorsan eltelt az éjszaka. Nem mintha túl sokat aludtam volna, végig idegesített a mai randi. Vagy nem randi. Mi is ez? A délután fél három is bántóan gyorsan eljött.

Már a negyedik farmert húzom magamra, de a mostanival sem vagyok elégedett. Ebben tűnik a legvékonyabbnak a combom, de még így is túl vastag.

Miért nem találtak ki fűzőt a combra? Vagy az egész testre?

Vagy ha van, miért nem tudok róla?

A csudába már!

Elegem van az egészből. A folytonos átöltözésekből, a fura érzésektől, Olivér kedves mosolyából. Miért kellett felajánlania, hogy eljön velem? Netán én erőszakoltam ki? Utóbbira még gondolni sem merek.

Elég volt már az egy helyben toporgásból. Ez nem randi, csak egy baráti találkozó. A barátok szoktak ilyet, akkor is, ha mindkettő fiú. Ah, mennyivel egyszerűbb volt, amíg csak lányokkal haverkodtam és betartottam a szabályaimat.

Lekapom a vállfáról a pulcsimat, berakom a pénztárcám a zsebembe és kilépek a szobám ajtaján, mert félő, ha nem tenném, megint átöltöznék.

A konyhában gyorsan kiszedek egy tányér bolognai spagettit, mert Dorina ismét nem nyúlt magától az ételhez, holott különösen fontos, hogy most rendesen egyen. Ha megtartja a babát, ha nem, akkor is ennie kell!

Az esetleges abortusz gondolatára remegő kézzel tartom a kezemben a tányért. A szobájához sétálok és hármat kopogok.

– Bolognait főztem, húsgombóccal, ahogy szereted. – Én utálom így, de ez ebben a helyzetben nem számít. – Edd meg oké? Most el kell mennem.

Nem merem megmondani neki, hogy hová megyek, így is lelkifurdalásom van, hogy én mozizom, amíg ő itthon szenved.

Kilép a szobából, és megfogja a tányért. Az arcához emeli, megszagolja, majd megpuszilja a homlokomat.

– Érezd jól magad. Majd meséld el, hogy milyen volt a film.

– Te honnan tudod, hogy a moziba megyek?

– Drágám, Az éhezők viadalától hangos a Facebook. Bocsáss meg, hogy nem tudok veled menni – szól rekedtes hangon. – Most gondolni sem merek arra, hogy emberek közé menjek. Inkább nézem tovább a sorozatomat.

– Semmi gond. Csak ebédelj meg rendesen, oké? – bólint egyet, megsimítja a karom, és ismét eltűnik a szobájában.

Aggódva figyelem, aztán elterítem a mellkasomon a sálam, reménykedem, hogy minél jobban eltakar, és kilépek a lépcsőházba.

Tizenöt perccel később már a Westend földszintjén állok és a vízesést bámulva csak azon jár az agyam, hogy keveredhettem bele az egészbe.

– Hahó! – megfordulok, és Olivér egyből megrázza a kezemet. Erősen tart, mégis lágy a keze, a bőre melegétől levegőt is alig kapok. Ahogy előttem áll, elmerülök a kék szempárban és a csibészes mosolyában úgy érzem, megroggyan a térdem, mert letaglóz álmaim férfija. – Nem késtem, ugye?

– A film csak húsz perc múlva kezdődik. De felmehetnénk, mert szeretem az előzeteseket – hadarom zavaromban, és próbálok úgy tenni, mintha ez is olyan alkalom lenne, akár a hétköznapok során az esti séta hazafelé a munkából.

– Minden oké? Olyan furának tűnsz.

Még van képe megjegyezni! Hát hogy a csudába ne tűnnék furának, amikor a korlátnak dől, a pólója tökéletesen kiemeli deltás alakját és…

Elég! Nem gondolhatok így rá. Ő a barátom! És ő is annak tart engem, különben nem lenne itt. Ideje összeszedni magam.

– Izgatott vagyok a film miatt. El se hiszed milyen izgi volt a harmadik rész első fele! Elmesélem akkor is, ha nem érdekel.

És csak mondom, le se lehetne lőni. Olivér végig mosolyog, a mozgólépcsőn felfelé szembe fordul velem és amint felérünk halál lazán lép egyet hátra, meg sem tántorodva. Mire a mozi pénztárhoz érünk, beavattam az előzményekbe.

– Hű, hát ez nagyon érdekesnek tűnik. – Ironikusnak szánhatta, de akkor is érzem a hangján, hogy kíváncsivá tettem. Éljen! – Két diákjegyet kérünk a csajra, aki azt hiszi, megmentheti a világot.

Hogy meri! Meglököm hátulról, mire majdnem eltaknyol. Vigyorgok, amikor mosolyogva felém fordul.

– Majd meglátod, hogy Katniss mennyire menő – bizonygatom, aztán nyúlnék a tárcámért, mire Olivér kifizeti mindkét jegyet.

– Meghívlak – mondja halál lazán, és a büfé felé int. – Kérsz valamit inni, vagy enni?

Na, ne! Pont úgy viselkedik, mintha egy randin lennénk. Pedig ez nem az, és ezt nem szabad elfelejtenem!

– Veszek kukoricát meg üdítőt. Mindkettőnknek. – A hangom remélem ellentmondást nem tűrően hatott. És pont ez a dacosság kell ahhoz, hogy a randi gondolatát minél messzebb űzzem a fejemből.

Miért is akarna pont engem? Oké, hogy meleg, de ő bárkit megkaphat. Soha nem kezdene egy olyan hájpacnival, mint én…

Nasival felpakolva ülünk le három perccel később a székünkre. Hihetetlen, hogy Olivér még arra is figyelt, hogy a legelső sorban legyünk. Évekkel ezelőtt még egyedül voltam, de most egy baráttal lehetek itt. Azért ez sokat jelent.

Olivér halál lazán hátradől, a karfára teszi a bal kezét, a jobbal pedig kukoricát zabál.

– Ezt a filmet kellene volna megnéznünk – mutat a vászon felé, ahol éppen valakit felkaszabolnak. Borzasztó ez a pár másodperc, nézni se akarom. Amikor sikítás tölti meg a hangszórók miatt a termet, akaratlanul is a karfában kapaszkodom meg. És Olivér kezében.

Ahogy rájövök, hogy mire vetemedtem, azonnal elrántom a sajátom, és oda sem merek nézni, hogy milyen arckifejezést vághat Olivér…

* * *

~ Olivér ~

– Ezt a filmet kellene megnéznünk – mutatok a vászon felé. Jó kis akciót tolatnak, zúzósnak tűnik a cucc. Akármennyire is lájkolja Márkó ezt Az éhezők viadalát, továbbra sem vagyok túl kíváncsi rá, de tudom, mennyit jelent neki, ezért igenis végig fogom nézni.

Szeretnék örömet okozni neki. Annyira megérdemli, hogy a mosoly felkússzon az arcára.

Szeretném látni azt a mosolyt…

Vigyorogni támad kedvem, ahogy felfedezem, nem mer a vászon felé nézni.  Egyszer csak a hangfalakból áradó sikítás tölti be a teret, mire Márkó ijedtében megfogja a kezemet.

Hihetetlen mennyire passzol a dundi keze az enyémbe. Jóleső melegség árad szét a testemben, a bőrének az érintése meglepően selymes. Basszus, már el is húzza, és még a kevéske fényben is látom, hogy zavarban van. Meg kellene neki mondanom, hogy nincs miért, tökre önkéntelen reakció volt, bárkivel megeshet.

Mégsem bírok megmukkanni.

– Kezdődik! – nyugtázza elégedetten, amikor felvillan valami felirat. – Ez a gyártó stúdió logója, menő filmjeik vannak – magyaráz Márkó. – De Az éhezők viadala a legjobb. Majd meglátod te is, oké? De ha nem tetszik, szólj, és elmehetünk. Vagy ilyesmi.

Zavarban van, hadarva beszél, és összehúzta magát az ülésen, hogy minél messzebb legyen tőlem.

Az istenit már, taszítja a közelségem? Hihetetlen!

– Olyan kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vége – folytatja lassabb hangnemben és sokkal halkabban, majd a szájához emeli a popcornt. – Ha valamit nem értesz, kérdezd meg, oké?

– Naná.

Hátradőlök és szétterpeszkedem. Ahogy a combom az övéhez ér arra várok, hogy elhúzza azt is, de nem teszi. Szerintem észre sem vette, mert a vászonra tapad a tekintete.

Átszellemülten nézi a filmet, szinte lélegzetet is alig vesz. Teljesen megbabonázta. Már megint olyan zabálnivaló.

Ahogy telnek a percek, rá kell döbbenjek, hogy ez nem is rossz. Jók a vizuális effektek, ütősek az akciók, és be kell látnom, az a Katniss csaj tényleg menő, de a haverjai is jól tolják. Tele van remek ötletekkel a film, és néhol még én is izgulok. De a legjobb akkor is Márkó reakcióit lesni időnként, ahogy elszomorodik, ha meghal valaki, ahogy drukkol a karaktereknek, vagy csak lenyűgözi a látványvilág. Hiába ülök itt mellette, teljesen kizárta a külvilágot és most csak a film létezik a számára.

– Ez páratlan volt – mondja elalélva, miközben a film végeztével kifelé farolunk a teremből. – Köszönöm, hogy eljöttél velem. Nagyon utáltad?

– Ahhoz képest, amit hittem róla, eléggé bejött. A többi részben is ennyi az akció?

– Saccperkábé – feleli sejtelmesen, majd megáll a mozi melletti mosdónál. – Én most bemegyek.

– Ja, jó ötlet, hosszú volt a cucc.

Kinyitom az ajtót, látni rajta, hogy mennyire megszeppent, de csak bemegy, én pedig követem. Sokkal gyorsabban iramodik meg, mint ahogy szokott.

Nocsak, menekülsz, Márkó?

Röhögve nyugtázom, ahogy besurran a fülkébe, én a piszoárnál könnyítek magamon. Miután végzek, rögtön megyek kezet mosni. Márkó már ott áll, és szemmel láthatóan teljesen elvörösödött.

Mellé lépek, és naná, hogy vigyorgok. Aztán egyszer csak rám fröcsköli a vizet, és kiszalad a mosdóból, mielőtt bosszút állhatnék.

A mozgólépcső tetejénél vár rám, majd megindulunk lefelé.

– Kajás vagyok, vacsizunk?

– De mindenki magának fizet – jelenti ki Márkó.

Biccentek, mire kérdőn néz rám.

– Mondjad! Áradozhatsz.

És elkezd megint a filmről beszélni, teljes átéléssel, nagyon részletesen, hogy a kirakós összes darabja összeálljon a fejemben. Ahogy haladunk a mozgólépcsőn és sétálunk az embertömegben csak az ő hangját hallom, minden zsibongást kizárok. Lehetetlen nem odafigyelni rá, annyira lelkes és boldog. Szeretem őt így látni.

– Most már meg sem kell néznem az előzőeket, mindent tudok – jelentem ki az egyik szimpatikus magyaros kajálda előtt. A párizsi szelettel szemezek, hozzá jól esne valamilyen zöldség és krumpli. – Együnk innen.

Márkó rántott halat vesz franciasalátával, majd fizetünk, és leülünk az első asztalhoz. Már nagyban kajálok, amikor észreveszem, hogy Márkó félve néz körbe, és mintha nem nagyon merne enni.

– Mi a gond? Nem ízlik?

– Egész finom – jelenti ki, és bevesz még egy falatot. – Csak nem szeretek nyilvános helyeken étkezni.

Mindig elfelejtem, hogy beszólnak neki és bántják. Ahogy figyelmesebb vagyok, feltűnik, hogy van, aki rossz szemmel néz Márkóra, és a mögötte ülő pár összesúg, majd ránk mutat. Legszívesebben most azonnal felpattannék, hogy leüssem mindegyiket, mert Márkóval nem baszakodhat senki!

Húzzanak a picsába, amiért rossz érzéseket keltenek benne.

– Egyél nyugodtan, minden oké lesz – felelem megnyugtatónak szánt hangon. – Szóval az a csaj négy filmen keresztül szórakozott a két csókával, akik sose tudták, hogy éppen kibe szerelmes. No, nem mintha a csaj tudta volna. Jól értem, ugye?

– Ez annál sokkal bonyolultabb! – mondja szenvedélyesen, és evés közben azt magyarázza, hogy miért kéne megértenem Katniss érzelmi labilitását.

Fél szemmel viszont csak a környezet reakcióit figyelem, és szúrósan pillantok arra, akin látom, hogy Márkon élezi a nyelvét, vagy netán túl közel merészkedik.

Nem baszhatják el ezt a napot.

– Isteni volt! – tolja el a tálcát, amin az üres tányér hever. Máris felpattan, ahogy észreveszi, hogy én is mindent belapátoltam. – Mehetünk?

– Persze. Sétáljunk az Oktogonig.

– És mi a hétvégi programod?

– Ma még Botond haverommal elmegyünk bulizni valahová. Jössz?

– Bocsi, de nem – feleli zavartan, és ismét felszökni látszik a vörös pír az arcára. – Nem vagyok egy parti állat.

– Ha bármikor meggondolnád magad, csak egy sms, oks? – Zavartan bólint, és inkább egy könyvesbolt kirakatára szegezi a tekintetét, de nem áll meg, haladunk tovább a vízesés felé. – Holnap egész nap úszni fogok.

– Ez komoly? Nem fogod megunni, vagy valami?

– Bennem soha nem merült fel ilyen. Egyszerűen, ha a vízben vagyok, kizárom a külvilágot. Nem számít semmi, csak az tempózás, az érzés, ahogy megmozgatom az izmaimat, és bizsergetően elfáradok.

Az ajtónak tolom a kezem, és kinyitom előtte, de nem lép ki. Megvárja, hogy én legyek az első. A kis dacos.

Az ég már sötét, de a lámpák miatt szinte fényárban úszik a város. Rohadt jó ez a kettősség. Nem tudom megunni.

– Imádom Budapest fényeit – jegyzi meg Márkó, ahogy mellém ér. Miközben sétálunk tovább figyelnem kell, hogy ne hagyjam le. Még mindig durván lassan cammog.

Egy ideig meg sem szólalunk, csak a kisutcákon haladunk az Oktogon felé. Szeretem az olyan embereket, akiknél nem kínzó a csend, ahol nem gáz, ha nincs céltalan duma, csak az a fontos, hogy ne legyünk egyedül.

Ahogy Márkóra nézek, még mindig meg tud lepni a gyermeki lelkesedés az arcán, ahogy az épületeket pásztázza, és elcsodálkozik az építészeti megoldásokon, vagy csak megáll, hogy gyönyörködhessen. Az ő szemén keresztül talán még számomra szebbnek tűnik a jó öreg, dohos Budapest.

– Eh, de kövér. Undorító hájas köcsög, csoda, hogy menni bír! – A hátunk mögül jön a hang, és azonnal megfordulok. Elönt a düh, majdnem felrobbanok a haragtól. Két tizenéves srác az, cigiznek és menőnek hiszik magukat. – A haverod akkora, mint egy ház!

Két lendületes lépéssel előtte termek és kiverem a cigit a kezéből, mire dühösen nekem feszül.

– Hagyd őket, Olivér, menjünk! – rimánkodik Márk, de annyira elönt a harag látva a suhanc szemtelen pofáját, hogy képtelen vagyok megmozdulni.

– Mi a fasz bajotok van? – szegezem a kis gyökereknek. – Tényleg be kell szólni? Azt akarjátok, hogy szétcsapjam a fejeteket?

Meg sem mernek szólalni. Még közelebb lépek hozzájuk, mire ijedten hátrálni kezdenek.

– Olivér! A csudába, gyere már – megragadja a karomat és elkezd maga felé húzni.

– Vigyázzatok, hogy mit beszéltek, kis gyökerek – vetem oda a senkiknek, akik ott toporzékolnak, de nem mernek közelebb jönni. – Kis csírák.

Márkó nem mond semmit, nincs hálálkodás, sőt, nagyon dühösnek tűnik. A szokásos tempójánál gyorsabban halad, mintha már csak arra vágyna, hogy mielőbb hazaérjen.

– Berágtál?

Basszus, tartok a választól. Hihetetlen.

Felém fordul, és eléggé ingerültnek tűnik.

– Ezek csak tizenéves kölykök voltak, szerintem elsős gimisek lehettek. Megfélemlítetted őket. Talán köszönjem meg?

– Hé, ők szóltak be neked!

– És? Erről szól az életem!

– Ez nem olyan dolog, amit el kell fogadni! Amiről úgy kell tenni, mintha természetes lenne! – felelem indulatosan. – Igenis felcsesztek a kis gyökerek. Utálom látni, hogy szomorúvá tesznek téged. Legszívesebben leütöttem volna mindkettőt!

– Örülök, hogy azt nem tetted – feleli remegő hangon.

Magam felé rántom Márkót, olyan, mintha átölelném. Zavartnak tűnik, majd elhúzza a vállát, ahonnét lehullik a kezem.

– Úgy tűnik, van, ami nem változik. Hiába teljesült az egyik tervem, nincs Éhezők viadala filmnézés beszólás nélkül – jegyzi meg szomorkásan. – Ez az élet rendje.

– De nem mellettem! Nem fogom engedni, hogy cseszegessenek. Nem tűröm, érted?

– Olivér – sóhajtja a nevemet, és megáll a lépcsőházuk előtt. – Nem tudom, mit mondhatnék.

A kapunak dönti a hátát, és kedvesen rám mosolyog. Tetszik, amikor ezt csinálja.

– Semmit nem kell mondanod. Legyen szép hétvégéd. A melóban találkozunk, Márkó! – ahogy kiejtem a nevét, mintha egy újabb apró sóhaj hagyná el az ajkát.

–Mindent egybevéve jól éreztem magam, köszönöm, hogy eljöttél velem.

Biccentek, és hátat fordítok, majd szélsebesen megindulok a villamos felé és akaratlanul is elmosolyodom.

Hosszú idő óta a mostani volt a legjobb szombat délutánom.

4373 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok
Comments
  1. 2 év ago

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.