Rácz-Stefán Tibor: A játszma

novella-a-jatszmaA 2015-ös Könyvhét tiszteletére írtam egy kiegészítő novellát a Fogadj el! című regényemhez. A novella a könyv ismerete nélkül is értelmezhető.

– A történet a Fogadj el! tizedik és tizenegyedik fejezete között játszódik –

Meglátta a piros egyest a Facebook üzeneteknél. Kalapáló szívvel nyitotta meg, a feladó Áron volt. „Holnap gyere korábban, találkozzunk a zeneteremben! Látnom kell téged.

Egyszerre járta át boldogság és kíváncsiság Dávid lelkét. El se tudta hinni, hogy ez tényleg megtörtént. A srác, akiről annyit álmodozott, most találkozni szeretne vele, korábban pedig tényleg olyan kedves szavakat suttogott neki, miközben őt ölelte.

Az álmok valóra válhatnak? Komolyan lehetséges?

Alig várta már, hogy megossza az örömét Petrával. Már éppen a telefonjáért nyúlt volna, hogy felhívja a lányt, amikor egy újabb üzenete érkezett.

Na mi van, már nem is válaszolsz?

Dávid maga elé képzelte Áront, amint ott üldögél az ágyán, ölében a laptop, és tényleg csak arra vár, hogy reagáljon. Még mindig hihetetlennek tűnt számára.

Rendben, holnap hétre ott leszek” – pötyögte be villámgyorsan. Izgatottan várta a választ, remegett az idegességtől. Nem tudta, hogy jól fogalmazott-e. Talán jobb lett volna, ha nem megy bele rögtön? Inkább lecsukta a laptop fedelét, nehogy valami hülyeséget írjon.

A könyvespolc felé fordult. Most csak egy jó könyv terelheti el a gondolatait. Nem akart minden pillanatban Áronra gondolni, vagy a szomorú évfordulóra. Figyelemterelés, kikapcsolódás kell most rögtön.

Rögtön tudta melyik regényhez nyúljon. Óvatosan emelte le a polcról, amint kinyitotta, rögtön beleszagolt. Az új könyv illata feledhetetlen, annyira jellegzetes. Imádnivaló. Hiába szeretett jobban e-könyv olvasót használni, néha jólesett a lapok zizegése, a könyv gerincének a simogatása, vagy gyönyörködni a borítóban.

Elhelyezkedett az ágyon, majd egy utolsó, esdeklő pillantást vetett a laptopra. Kíváncsi volt, mit válaszolt neki Áron, ha írt egyáltalán. De inkább a könyvet választotta.

Olvasás közben egyre izgatottabb lett, annyira megszerette a Will, Will Graysont, amit most olvasott először. Tudni akarta a végkifejletet, de önmagával sem jutott dűlőre: happy endre vágyik, vagy realista lezárásra. Ezt a történetet jól is le lehet zárni egyáltalán? – morfondírozott, miközben lapozott egyet. Olvasta a sorokat, de most nem fogta fel az értelmét, csak átsiklott felettük. Nem hagyta nyugodni a korábbi gondolat.

Lecsukta a szemét, hogy nyugodtan átgondolhassa a történeten. Bármennyire is szerette volna, nem tudott elképzelni olyan lehetőséget, hogy a srácok boldogan éljenek együtt, amíg meg nem halnak. Mégis, arra vágyott.

De az élet nem ilyen. Nincs mindig happy end. Néha az a tanulság, hogy nincs boldogság, csak realitás – ellenkezett a józanabbik énje. El kellett fogadnia, akkor is, ha a gondolat nem csodaszép.

Az ajtó felől három koppanást hallott, odapillantott, és Áront vigyorgó arcára esett a pillantása. Meglepettségében meg se tudott szólalni, hiszen alig két órája ment el tőle a fiú, és már este nyolc is elmúlt.

Akaratlanul is csak gyönyörködni tudott a látványban. Áron haja kócos volt és izzadt, futócipőt viselt, melegítőalsót és kapucnis felsőt, a fülhallgató lazán himbálózott a pólója alól. Más fiú nyúzottnak tűnt volna, de Áronnak még ez is jól állt.

– Naná, hogy már megint olvasol – jegyezte meg Áron szemtelenül. Becsapta az ajtót, és határozott léptekkel indult meg az ágy felé. – Most éppen milyen nyálas könyv van nálad?

Leült a gurulós székbe, ellökte magát, és Dávid ágyánál fékezett. Szemtelenül nézett szembe vele, ajka pimasz mosolyra húzódott. Mintha arra vágyna, hogy szócsatába keveredjen Dáviddal. A fiú naná, hogy meg akarta védeni a könyveit. Mégsem tette. Tetszett neki ez a hatalom, hogy tudta, mire vágyik Áron, és nem adja meg neki.

– Mit keresel itt? – kérdezte inkább. – Nem mintha bánnám, félre ne értsd.

– Ó, látom ám rajtad, hogy majd’ elélvezel, annyira tetszik a látvány, meg a tény, hogy itt vagyok – felelte Áron arrogánsan, majd kicsit megemelte a szemöldökét, mintha el akarná rejteni a bosszúságát. – Nem válaszoltál az üzenetemre. És telefonon se értelek el.

– Ezért képes voltál elfutni hozzám?

– Naná – vigyorgott Áron. Felpattant a székből, úgy rúgva ki maga alól, hogy a bútordarab hangos robajjal a falnak csapódott. Mielőtt Dávid dühösen felcsattanhatott volna, Áron máris megragadta a karját és talpra állította. Dávid majdnem hanyatt esett, de Áron átkarolta a derekát, és szorosan magához ölelte. – Te itt olvasgatsz ahelyett, hogy velem beszélgetnél?

Dávid egész testében remegett, különösen, ahogy Áron zöld szemébe nézett. Túlságosan akarta őt, egyúttal meg is lepte ez a hirtelen bekövetkezett változás. Tegnap nem állhatott volna ilyen közel hozzá. Tegnap mintha a világ is más lett volna. Ma viszont élvezni akarta a helyzetet, akármennyire is kiszámíthatatlan volt a fiú.

A kezét Áron mellkasára helyezte, gyengén kicsit lökött rajta egyet. Ujjával megérintette Áron arcát, a borosta csiklandozta, de beletúrva selymes hajába máris megnyugvást talált. Mindkét kezével őt simogatta, majd egy óvatlan pillanatban előredöntötte a fejét. Érezte a homlokán Áron verejtékét, a fiú mentolos fogkrémjének az illatát és a testéből áradó kellemes, leginkább a tiszta fűre emlékeztető illat. Ahogy az altestével is hozzádörgölőzött, egyértelművé vált mennyire izgalomba hozta a fiút.

Élvezte az egész helyzetet. Németh Áront húzhatta magához, és őt csókolhatta meg bármelyik pillanatban. Amelyikben csak akarta.

Első pillanatban fel se fogta mennyire édes a csók, olyan ártatlan volt az egész. Óvatosan fedezték fel a másikat, lágyan, nem kapkodón. Ráérősen ízlelgették a másik ajkát, hogy aztán kipirultan, vöröslő arccal váljanak szét, amikor Dávid megérezte: a merevedése már túlságosan elviselhetetlen a szűk farmernadrágban.

– Kosarazzunk – mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott, aztán majdnem a fejét verte a falba Áron csodálkozó arckifejezését látva. Áron azonban elnevette magát.

– Este nyolckor? – Dávid megvonta a vállát, mert még mindig nem tudott megszólalni. – Lealázlak, tudod, ugye? Vagy csak azért akarsz kosarazni, hogy hozzám dörgölőzz?

– Azt most is megtehetném – jegyezte meg Dávid vékony hangon. Elképzelte, hogy újra megteszi, bátorságot gyűjt és kezdeményező lesz, ehelyett a szekrényhez lépett, és kivette a labdát. Magabiztosságot tettetve elindult az ajtó felé, ám mielőtt kiléphetett volna Áron odalépett, és óvatosan nekilökte.

– Nem tudom garantálni, hogy én nem használom ki a helyzetet.

Az ajka vészesen közeledett Dávid felé, ezért a fiú lehunyta a szemét, várta, hogy újra átélje a csodát, de nem történt semmi. Áron vigyorogva arrébb lépett. A kis szemét.

– Na gyere, menjünk. Van rád egy órám, tízre haza kell érnem.

A szobából kilépve, a lépcsőfordulóban Dávid meglátta az anyját, amint az utolsó korty bort issza, előtte a már kiürült üveg, mellette pedig egy bontatlan. Meg sem tudott mukkanni, és csak abban reménykedett, hogy Áron nem vette észre. Tudta, hiú az ábránd. Nem akarta, hogy a fiú lássa, mennyire defektes a családja.

Áron azonban magabiztosan lépkedett lefelé, de meglátva, hogy Dávid megdermedve ott maradt, kiütötte a kezéből a labdát, és vigyorogva nézte, amint Dávid ijedten utána iramodik

A labdát pont elkapták, mielőtt eltört volna valamit. Ekkor látták meg Dávid apját a földszinti dolgozószobában. A nyitott ajtón át egyből feltűnt az asztalon Laura képe, előtte pedig egy pohár whiskey. Dávid óvatosan, alig hallhatóan szólalt meg.

– Áron itt hagyta a táskáját. Kicsit kosarazunk, mielőtt hazasétál. – Utált hazudni a szüleinek, és eszébe jutott az is, az apjával nem játszott, amikor arra kérte. A lelkiismeretfurdalás újra erőt vett rajta. Bántotta, hogy esélyt sem adott a szüleinek a bizonyításra. Talán elfogadnák őt. Talán így is szeretnék.

– Csukd be az ajtót – mondta a férfi színtelen hangon, és a pohár felé tapogatózott.

Dávid megtette, de nem mert Áron felé fordulni. Szégyellte az itthoni helyzetet, a szüleit, amint isznak, és ezt a fagyos légkört.

– Nálunk sem jobb a helyzet – törte meg a csendet Áron. – Ne lógasd az orrod. Nézz inkább rám, attól mindig jobban érzed magad.

– Te bunkó – nevette el magát Dávid, és kilépett az udvarra. Felkapcsolta a kinti világítást, amitől máris fényárba borult minden. Egyetlen mozdulat, és van kiút a sötétségből. Bárcsak az élet is ilyen lenne.

Áron már a palánk alatt állt, pattogtatta a labdát és lazán kosárra dobált. Csont nélkül bement az összes.

– Látod, nem tudok mellélőni – mondta pimaszul, aztán lepasszolta a labdát. A fiú kinyújtotta a kezét, és még időben elkapta.

Régen rengeteget kosarazott az apjával, Laura halála után ez volt az egyetlen hely, ahol együtt lehettek, ahol beszéd nélkül is mintha megértették volna egymást. Dávid hamar megtanulta, hogyan álljon helyt a kosárpályán egy nála erősebb férfival szemben.

Rámosolygott Áronra, miközben vezette a labdát. Áron ugrált, rengeteget mozgott, Dávid pedig lazán sétálgatott. Ki akarta fárasztani a fiút. Felemelte a labdát, úgy tett, mintha a palánkra dobná, mire Áron rávetette magát. Dávid egy elegáns mozdulattal oldalra lépett, és bedobott egy hárompontost.

– Azt hittem nehezebb dolgom lesz – jegyezte meg pimaszul és a lepattanót megkaparintva Áron felé hajította a labdát. – Na gyere!

Áron arca igazi elszántságot tükrözött, ahogy cselezve próbálta kikerülni Dávidot, aki szinte satuba fogta őt. A keze mindenütt ott volt, a lábát időben zárta be. Nem volt menekvés. Áron hátat fordított, és úgy próbálta kicselezni Dávidot, de ezzel csak azt érte el, hogy vészesen közel kerültek egymáshoz.

Egy ponton Dávid már nem bírta tovább. Rákulcsolta a kezeit Áron derekára, és közel húzta magához.

– Hé, ez szabályellenes. Ennyire azért ne indulj be rám – suttogta Áron, mire Dávid még erősebben ölelte. – Hamarabb is mondhattad volna, hogy erre megy ki a játék.

Dávid ezt a pillanatot választotta, hogy kiverje Áron kezéből a labdát, majd villámgyorsan érte nyúljon, és újabb pontot szerezzen magának.

– Szóval mocskosan játszunk – vigyorgott Áron. Egyértelműnek tűnt, hogy tetszik neki Dávid merészsége.

Dávid egyszerűen csak vállat vont, mert tudta, ebben a pillanatban nem szükségesek szavak. Ehelyett visszapasszolta Áronnak a labdát, hogy aztán tisztességes küzdelemben szerezze meg tőle.

Fél órával később már mindketten lihegve, fáradtan ültek le a padra.

– Baszd meg, sokkal jobb vagy, mint hittem. Megizzasztottál. És tuti találtál volna élvezetesebb módot arra, hogy megizzassz.

Dávid fülig elvörösödött, de akkor is rácsapott Áron combjára.

– Vesztes duma. Lealáztalak, ismerd el!

– Persze, mert elvontad a figyelmem – szólt Áron cinkosan, mire Dávidot átjárta a melegség. – Ezért mondják a haverok, hogy csajokkal nem kosaraznak. Nekem se ment velük, most meg veled sem.

Dávid jókedve egyből lelohadt. Már megint a lányok. Nem tudta mondjon-e erre valamit, és mit. Amikor már kinyitotta volna a száját, Áron megelőzte.

– Ideje mennem. Holnap reggel a zeneteremben várlak.

– Meg se kérded, akarom-e? – Dávid igenis megharagudott a fiúra. – Talán én nem akarok találkozni veled holnap reggel.

– Már hogy a fenébe ne akarnál. Egész éjjel arra fogsz gondolni, hogy milyen lesz reggel, amikor megcsókollak. – Áron közel hajolt, és egy lágy puszit nyomott Dávid homlokára. – De vigyázz, ne lásson meg senki.

– Rendben – felelte Dávid lassan, vontatottan. Mintha csak az apja hangszíne lenne, beletörődő, nem ellenkező. Élettelen.

Áron észrevehette, ezért most már keményebben csókolta meg a fiút. Legalább három perce falták egymást, amikor Áron félrehúzódott.

– Tényleg mennem kell. Hazasprintelek. Álmodj velem, és szép éjszakád lesz. – Pimasz vigyor ült az arcán, aztán sarkon fordult, beszaladt a házba, és Dávid még hallotta a bejárati ajtó jellegzetes csukódását.

Tegnap este elképzelni se tudta volna, hogy ez a szomorú nap, a gyászos évforduló így is végződhet. Persze, sejtette, hogy semmi nem lesz egyszerű, sem olyan csodás, mint amilyennek jelen pillanatban tűnik Áronnal.

Mégis tudta, bármit hozzon a jövő, bármennyi fájdalom is érje, akarja Áront. Mindennél jobban, mert ő az egyetlen, aki ezen a pokoli napon feledtetni tudta a veszteségét. Akit minden szemétsége ellenére kedvel. Akibe bele tudna szeretni.

Azt nem tudta, neki rendelte-e a sors, de abban biztos volt, hogy ki akarja deríteni.

Bármi is lesz a vége.

Megtetszett? Kíváncsi vagy Dávid és Áron sorsának az alakulására?

Rendeld meg a Fogadj el! című regényemet amiből minden kiderül!

4037 <- Az összes oldalletöltés 3 <- A mai adatok