Rácz-Stefán Tibor: A szíveddel láss!

A novella Magyarországon játszódik, napjainktól számítva jó pár évtizeddel később. A keletkezési körülményekről itt olvashatsz :)

Rácz-Stefán Tibor: A szíveddel láss!

2017 © Rácz-Stefán Tibor

Száguldás, Porsche, szerelem!

Rohadtul igaza van annak az őskori magyar dalnak, amiért anyám totál odavan.

Az érzés amit közvetít, valami egészen elképesztő! A szél ezerrel süvít a pofámba, a hajamat is szanaszét fújja, a táj elmosódott kép csupán, a szívem olyan hevesen dobog a testemben, hogy a kéjtől majd elalélok.

Lehunyom a szemem, hagyom, hogy az elemek játéka elszórakoztasson. A lehető legjobb ötlet volt beülni ebbe a Porschéba. Hátradőlök, a nyakam mögé rakom a karom, és ahogy a szél befúj a pólóm alá, elégedetten elmosolyodom.

Basszus, ez kábé a mennyország. Perceken át csak lebegek, végre, igazán boldognak érzem magam. El se tudom mondani mikor történt ez meg utoljára.

– Eléggé bejön, igaz?

Ránézek Amaritára, és azt hiszem, káprázik a szemem. Különös a mosolya, leginkább szexinek és csábítónak nevezném. Az arca totál ki van sminkelve, akár egy amcsi modellkereső műsorból is jöhetett volna. A tekintete viszont… olyan fura.

Egyetlen pillanatra mintha minden megszűnne: a csodás levegő, a káprázó napsütés, a madarak trillázása és Amarita is. Aztán a lány végighúzza az ujját a karomon, és minden visszatér. Sóvárogva lejjebb pillantok.

Azt a rohadt, képzelődöm?

Megdörzsölöm az arcom és újra rámeredek.

Hát ezt rejtegeti a csador alatt?

Amarita feszes topban és miniszoknyában vezeti az autót. A melle, hú, milyen kis formás, majd’ kibuggyan. Az a dekoltázs… Máris kényelmetlenebbnek érzem a gatyám. Nem lehetne, hogy könnyítsünk a helyzeten?

– Csodás vagy, de Amarita, ha bárki meglát téged így… – Értelmet kell vinnem ebbe az őrült helyzetbe. – A családod kitagad, ha megtudják. És tudod, hogy rengeteg az ismerősöd errefelé.

Bravó! Így kell elegánsan kimondani azt, hogy arabokkal van tele az ország.

Amarita csak mosolyog, aztán szépen, lassan a combomra csúsztatja a kezét, és elönt a forróság.

– Nézz szét, nem jár itt senki.

Igaza van, a semmi közepén vagyunk.

Amarita lehajt a gyönyörűen aszfaltozott útról, a kocsit pedig leparkolja a búzamezők mellett. Beszívom az illatot, egyszerűen csodás. Nincs szmog, bűz, sem rothadásszag.

Végre rendesen kapok levegőt.

Nagyokat szippantok belőle, a tiszta oxigén feltölt energiával. Pár madár repül el felettünk, és ösztönösen érzem, nincs mitől félni, sem élő ember, sem hulla nem lapul a búza között.

– Engem nézz, ne ezt a szart körülöttünk – búgja. Maga felé fordítja az arcom, aztán pajkosan elmosolyodik. – Úgy döntöttem, hogy ma jó leány leszek – nagyot nyelek, mert egyértelmű, hogy tetszeni fog a folytatás. – Választhatsz. A szád csókoljam, vagy a nemesebb testrészed?

Azt a kurva!

Rám kacsint, én pedig végig követem a duzzadt ajkának a vonalát. Olyan pihe-puha lehet a szája, amit a rúzs még vadítóbbá tesz. Ösztönösen érzem, hogy jobb, ha nem nézek a szemébe, mert akkor mindennek véget vetek. A dekoltázsára koncentrálok inkább, mire őrjítően magabiztos kacajt hallat.

– Rád bízom – motyogom remegő hangon. A kezével végigsimít a felsőtestemen, aztán egyre lejjebb ér… Akaratlanul is felnyögök, amin ő csak magabiztosan nevet. Lehúzza a cipzárt a sliccemnél, kipattintja a farmer gombját, és végre szabaddá tesz.

Megnyalja az ajkát, egek, a nyelve nemsokára…

Bip-bip-bip

Ahogy előredől, az orgona illatú kibontott haja csiklandozza az arcom.

Bip-bip-bip.

– Akarlak. El se hiszed, milyen régóta vágyom rád – suttogom az egyik legféltettebb titkom. – Azt se bánom, ha csak megcsókolsz. Nekem tőled az is elég.

Bip-bip-bip.

Mi a fasz ez? Most komolyan, mi ez?

A kezével már éppen megragadná, szinte érzem ott a leheletét, amikor minden elsötétül.

– Ne, csak ne most! – üvöltöm, amint rájövök, hogy mi történik.

* * *

Hatalmas rántást érzek, mintha kiragadnának a testemből, mintha minden, ami számomra kedves, amit szerettem és jónak érzékeltem, huss, eltűnne belőlem.

Nem marad más, csak a semmi.

Sötétség ölel körbe, nem látom a kezem nyomvonalát. Ú, mennyire ijesztő már ez, úgy utálom! Koncentrálok, mert nem hagyhatom, hogy az idegesség elvegye a józan eszemet.

Lassan lélegzek, aztán végre meglátom a fényt az alagút végén. Futni kezdek teljes gőzzel, rohanok ahogy csak a lábam bírja, aztán mikor elérem, fintorogva kinyitom a szemem.

Nagyot sóhajtok, és csak lassan, végtelen fintorral veszek levegőt.

Áporodott, és árad belőle a bűz, ami kaparja a torkom. Lassan lecsúsztatom a lábam az ágyról, aztán felülök én is. Nagyot nyújtózok, aztán beletúrok a hajamba.

Majdnem megtörtént. Már nem sok kellett volna hozzá.

Bassza meg, hogy most fogyott ki a kredit!

Legszívesebben a Virtual Experience masinára csapnék, de még időben leállítom az öklöm. Lehúzom magamról a huzalokat, kicsippentem a drótot, és gondosan elrendezem az éjjeliszekrényemen.

Egy kreditem sem maradt már. Mák, hogy ma lesz az Adakozás.

Ahogy ráeszmélek, hogy minek is örülök, máris elfog a lelkiismeret furdalás.

Az Adakozást elviselni kell, nem pedig örülni neki. Hogy lehetek ennyire gyökér?

Felpattanok az ágyból, és a tőlem telhető legszebben felrázom a párnát, elrendezem a takarót. A földről felpakolom a koszos ruháim. Az oxigénszabályzón kicsit csavarok, hogy tisztább legyen a lakásban a levegő. Az aprócska szobából kilépve rögtön meglátom a nappali közepén anyámat az ágyán fekve.

A két keze a mellkasán van összekulcsolva, a haja őszebbnek tűnik, mint tegnap, bár lehet, hogy csak azért látom így, mert rásüt a nap fénye, ahogy fektében szétterül a feje mellett. Odalépek hozzá, és megsimogatom a homlokát.

– Jó reggelt, anya. Remélem, minden rendben van a virtidben.

Kicserélem a vizeletes és székletes tasakokat, óvatosan, nehogy megsértsem a testéből kiáradó zsinórokat. A hűtőből kiveszek egy friss infúziós tasakot, és a régi helyére teszem. Rápöckölök kettőt a zsinórra, mire lassan, csöpögve elindul anyám testébe a vitaminokkal teli éltető nedű.

– Most elmegyek a suliba, este Adakozás, ne aggódj, időre itthon leszek – mondom megnyugtatónak szánt hangon. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem hallja. Ez nem neki szól, hanem magamnak.

Ő most a lehető legjobb helyen van. A Virtual Experience még egy rakat kreditet mutat nála. Nem kell aggódnom, legalább még pár napig elég, akkor is, ha ma az Adakozás nem lenne olyan sikeres, mint máskor.

A fürdőben gyorsan megnézem a vízszabályzót. Még tíz liter maradt erre a hétre. Az ásványvíz ára az egekben, akárcsak a palackozott csapvízé, így ahelyett, hogy a tartalékhoz nyúlnék, abból a tálkából merítek vizet, amiből tegnap mosakodtam. Egy cseppet zavaros, de hát, ez van. Gyorsan belemártogatom a kezem, és egy kicsit áttörölgetem magam. Mire végzek, már mind elfogyott.

Magamra kapok egy tiszta farmert és pólót, a hátizsákom sem feledem, és elindulok otthonról.

Ahogy kilépek a bejárati ajtón, máris megcsap a levegőben lévő megannyi vegyszer bűze. Rohadt oroszok, ez is a ledobott bombáik miatt van. Nem csak a fél családom ölték meg, de még a bombák nyomát is itt hagyták mementónak.

Basszus, otthon sem volt valami tiszta a levegő, de a lépcsőházban még szarabb. Mi lesz, ha kimegyek?

A tököléssel semmit sem érek el, úgyhogy lesprintelek a lépcsőn, és veszek egy nagy lélegzetet, mielőtt kilépnék az Andrássyra. Az istenit, ez még így is embertelen! Futva teszem meg az utat a 4-6-os villamosig. A szám elé egy zsebkendőt szorítok, azon keresztül veszek csak levegőt, hogy kevésbé érezzem a mocskot.

Jó pár ember mellettem a legújabb oxigénmaszkkal az arcán mászkál, hú, de tudom őket irigyelni. A lehető legtisztább oxigén jut így a tüdejükbe, láthatóan ráérősen sétálnak is.

Mákom van, éppen zöldre vált a lámpa, amikor a zebrához érek. Átsprintelek, és a villamosmegállóban végre nyugodtan fellélegzem.

A fejem fölötti huzalokból éltető levegő hull a fejemre, tisztított, friss oxigén. Nem is csoda, hogy páran csak beszélgetnek, és élvezik a márciusi negyvenöt fokos langyos időt.

A megálló végén feltűnik Nadir is. Biccentek felé, mire a szokásos dölyfösségével fordítja el a fejét. Végül is, csak hét éve vagyunk osztálytársak, tedd meg nyugodtan, haver. Oké, hogy arab vagy, és rohadt büszke, de azért egy köszöntést csak megérdemelnék én is.

Nagy lassan befut a sárga Combino, amivel talán még a déd nagyszüleim is utazhattak annak idején. Nem túl bizalomgerjesztő, eléggé leharcolt, de legalább van ott is tisztított levegő. Elsőként furakszom fel, messziről elkerülöm az üléseket, és beállítok az egyik kifújó alá, és elégedetten tölt el, hogy így és itt érzem a legtöbb finomságot. Elbódít ez a frissnek ható levegő.

Most komolyan, létezik ennél jobb? Oké, talán az, ha úszhatnék egy medencében. Az lenne az igazi, de lássuk be, ez sem rossz.

A villamos döcögve elindul.

A Blaha Lujza térnél feltűnik, hogy megkezdték a felújításokat a legutóbb tüntetés után, és már a háborús nyomok sem látszódnak annyira az épületeken.

Nem is tudom, hogy akarom-e a város felújítását. Kurva nehéz volt megnyerni a szabadságharcot és felszabadítani magunkat az oroszok uralma alól.

Ha minden házat felújítanak, ha mindenhonnan eltüntetik a harcok nyomait, akkor nem-e lesz olyan, mintha nem történt volna semmi az oroszokkal?

Hé, ne feledjük már el, hogy mit tettek!

Húsz évig voltak itt, másodjára is ránk erőszakolták a komcsi faszságaikat, és mielőtt kiűztük volna őket, felrobbantották a vegyi bombáikat, hogy jól betegyenek nekünk. Rengeteg védtelen ember halt meg a vegyszerek miatt, a kistestvérem is köztük volt, az apámmal pedig a katonák végeztek.

A gondolatra belemar a szívembe a fájdalom, de nem engedem, hogy kiterjedjen az egész testemre. Nagyokat lélegzem, és inkább a dühnek adok teret. A nyomorult bombájuk miatt nem termelődik a most szülő nők mellében anyatej. Tönkretettek minket, csak azért, mert akárcsak a ’80-as évek végén, most sem kértünk belőlük.

Ezt nem lehet elfeledni. Ugye? Még a végén harminc év múlva a tévében fog bratyizni a mi elnökünk az övékkel, és kezdődik az egész elölről…

Ahogy a Szabadság hídhoz érünk. feltűnik, hogy milyen sokan tapadnak az ablakhoz. Az arcuk ijedtnek tűnik. Sejtem ám, mi kavarog a fejükben.

Még kevesebb a víz a Duna medrében? Mi lesz, ha mind elfogy? A Balaton vize hány évig lesz elég az országnak? A forrásokat is szinte mind kiaknáztuk.

Netán azon agyalhatnak, milyen jó lenne megmártózni a Duna vízében. Páran megpróbálták már, a vegyi anyagok miatt a bőrük bánta. A fertőtlenítés miatt is annyira drága a víz…

És egyáltalán, mi történik majd, ha a több millió menekült átjut a határvédelmeken, és átszelve a Balkánt hozzánk is elérnek? Itt sem egy leányálom élni, de ami ott van, az lehet az igazi pokol.

Erre én még csak gondolni sem akarok. Úgysem tehetek semmit, ez nem rajtam múlik. Rohadtul nem.

* * *

Amint megáll a villamos, lepattanok, és futva indulok az iskola felé. Nem én vagyok az egyetlen, szinte mindenki rohan, akin nincs oximaxi maszk. A szemem sarkából legalább elkapom, hogy pár önkéntes újabb fákat ültet a rakparton, hát, hajrá, remélem, ezek már jobban megélnek, és ügyesebben szűrik majd meg a szmogot. Az, amit múlt héten tettek ki, nagyon hamar elkorhadt.

Amikor anya nem volt még éjjel-nappal a virtiben, mindig azt mondogatta, hogy sosem hitte volna, hogy a gyereke örül majd, ha megérkezik az iskolába. Nos, részemről minden egyes nap igazi felüdülés, ha belépek az épületbe.

A suli bejáratánál rögtön megérzem magamon a fertőtlenítő, ám mégis illatos permetet, amit az ajtó oldalából fújnak az érkezőkre. Sokkal jobb lenne zuhanyozni, de napjainkra már csak ez maradt.

Kilépve a frissítőből előrébb lépkedek, és végre igazán bent vagyok az épületben. Ami ott fogad, igazi hangrobbanás. Valamiért az arab diákok beszélgetése hangosabbnak tűnik a miénknél, de ez talán nem is baj, így legalább pontosan tudom, merre jobb, ha nem kanyarodom.

– Hé, ember! – üvölt felém a haverom, Justin, mire rögtön feltűnik a szőke borzas haja az egyik kanapén. Jó arc, a táskájával foglalt nekem helyet.

Ahogy felé indulok, nem várt akadályba ütközöm.

– Bocsánat – motyogom esetlenül, és erősen megfogom a lányt a két vállánál fogva, nehogy eltaknyoljon. Csak az anyag durva érintésétől jövök rá, hogy egy csadort tapogatok. Utána megérzem a friss levendula illatot, ami annyival különbözik az enyémtől. Ez a lány ma zuhanyozott!

– Nahát, te mindig figyelmetlen vagy – szólal meg Amarita, mire a földbe gyökeredzik a lábam. Rá sem akarok nézni a csadorból kilátszódó szénfekete szemére, ami minden bizonnyal pajkos, játékos mosollyal ragyog felém.

Ha tudná, hogy mi történik velünk a virtiben… Soha nem szólna hozzám, talán még gondolati távolságtartási végzést is kérne ellenem, és akkor kaphatnék a gépbe egy beállítást, hogy még a virtiben se lehessek vele együtt.

– Ez vagyok én – tárom szét a karom, aztán mélyen belélegzem az illatát. Még véletlenül sem fogható ahhoz, amit a program generál. Ez igazi, ez mindennél jobb, és nyoma sincs benne a fertőtlenítőnek. Ő mindig másik kapun érkezik az iskolába, a gazdagok bejáratán. Azokén, akik rendesen fürdenek minden reggel. – Csá, az órán találkozunk.

Ezzel otthagyom őt, és elvágtatok Justinhoz, aki a fejét csóválva fogad.

– Jobban kellene vigyáznod. Ha meglátják a rokonai, hogy hozzá értél, elevenen elégetnek.

– Ne bomolj már, nem minden arab egymás rokona.

Justin csak megvonja a vállát, és látom rajta, hogy mindent elkövet, nehogy megvetően végighordozza a tekintetét a szaúdi, iraki, iráni  és megannyi arab srácon, akiknek a szüleik még a 2020-as években szivárogtak be az országba, és azóta se mentek sehová, pláne miután a gyerekeik magyar állampolgárságot kaptak a születésükkor. Hülyék lettek volna hazakúszni, már akkor is világos lehetett, hogy Európában nagyobb az esélyük a túlélésre. Rohadtul nem tévedtek.

– Milyen óráink lesznek ma? – inkább témát váltok, hátha lenyugszik.

– Tripla halandzsával kezdünk – A fintorgása láttán én is elröhögöm magam, hiába rühellem az arab órákat. Bár, egyetlen fénypontjuk azért van… – Aztán irodalom, matek és túlélési alapismeretek.

– Na, végre valami jó is – vigyorgok elégedetten. – Haláli volt, ahogy a múlt héten megtanultunk tüzet csiholni a kövekkel!

– Pláne amikor AkárMir felégette a csadort. – Justin majd megszakad, én meg csak hátradöntöm a fejem a kanapén. Ezzel a sráccal képtelenség úgy beszélgetni, hogy ne őket szidja.

Mégis, mit árul el rólam az, hogy ő a legjobb barátom?

* * *

Két órával később már a tanteremben ülök, velem szemben pedig Amarita magyaráz nekem nagyon lelkesen.

Az arab nyelv valami istentelenül nehéz, dunsztom sincs, hogyan lehet ezt megtanulni rendesen. Akárhányszor megszólal a lány az anyanyelvén olyan, mintha dühös kígyók sziszegnének a fülembe. Próbálom kibogozni, hogy mi a rákot akarnak, de állandóan beletörik a bicskám.

Bár mi is angolt tanulnánk, mint az ősidőkben. Az olyan könnyű.

– Elmagyarázom újra, figyelj – mondja Amarita, én pedig az arcára nézek. A csador miatt nem sokat látok belőle, így teszem a szokásosat: elmerülök a szemeiben.

A magyar lányoknál fel se tűnik a szemük. Naná, ott csekkolhatom a felsőből kivillanó mellüket, az apró nadrág látatta formás feneküket, vagy a végtelenül hosszúnak tűnő lábaikat. Miért is izgatna mi van odafent, ha minden izgalmasat látok odalent?

Amarita tekintetében viszont el lehet merülni.

Látom benne a mosolyát, az aggodalmát, a félelmeit. Minden egyes érzelme kiül benne, szinte ez az egyetlen eszköz, amivel kommunikálhat kifelé. Már két éve gyakorlópartnerek vagyunk az arab órákon, sokszor meg sem kell szólalnia, elég ránéznem, és tudom, hogy mit akar.

Sosem felejtem el Nadir idegrohamát, amikor kiderült, hogy Amarita lesz a kijelölt gyakorlópartnerem az órákon. Már azt is nehezen veszi be a gyomra, hogy koedukált az iskola, az viszont, hogy közösen dolgozzon egy arab lány egy magyar sráccal, túl sok volt neki. A szüleivel együtt panaszt tettek az igazgatóságnál, hogy más partnert kapjak, de nem jártak sikerrel. Az igazgatónk, Justin apja elhajtotta őket, a tanár pedig még több fiú-lány párost jelölt ki ezután. Akinek nem tetszett, kiiratkozott a suliból, ennek pedig az igazgatóék kifejezetten örültek. Talán ezért is gyűlöl Nadir annyira, mert elment jó pár barátja.

De… pont leszarom őt, hiszen Amarita a lényeg.

A hirtelen betörő néma csendet a gyomrom korgása zavarja meg.

– Már megint nem reggeliztél? – fintorog a lány. Szokás szerint megvonom a vállam. Tegnap este dönthettem, kaját veszek, vagy a krediteket beváltom egy kis virtuális valóságra a suli előtt. Az utóbbi vonzóbb opciónak tűnt, de majd este bezabálok a Mekiben.

– Ma Adakozás, semmi probléma.

Olyan szomorúan néz most rám, hogy fellobban bennem a harag. Utálom, ha bárki is szánakozik. A táskájába nyúl, és egy gondosan becsomagolt szendvicset nyújt felém.

– Megint elmerültél odaát?

– Hé, az nem a halál, vagy a túlvilág.

– De, az – böki felém szigorúan.

Most komolyan elvegyem? A hasamra szorítom a kezem, basszus, tényleg jó lenne tunkolni valamit. Bármit.

– Egek, hogy te mennyire idióta vagy – húzza fel magát. – Tessék, a tiéd, és holnap hozz nekem valami finomat.

– Oksa – motyogom, és mikor kibontom a szendót, szinte megőrülök a tudattól, hogy van benne paradicsom. Így nem kell drága vizet innom, miután megettem az egészet.

– A valóság itt van, bármennyire is nehéz legyen – szólal meg Amarita, pedig totál abban a hitben éltem, hogy lezárta a témát. – Ha odamész és arra költöd anyád Áldozatát, hogy elkövesd az ő hibáit, akkor pont azt a jövőt nem építed fel magadnak, amiért ő mindenét odaadta.

A félig megevett zsemle az asztalra koppan a kezemből, és eszem ágában sincs felvenni. Legszívesebben felüvöltenék, lesöpörnék mindent az asztalról, vagy csak felkelnék és kifutnék innen. De a legjobb lenne bemenni megint a programba és beolvasni Amaritát, és megtenni azt, amiről reggel lemaradtunk. Vagyis én.

Az nem ő volt.

Mikor fogom már fel?

Lehunyom a szemem és elszámolok tízig, ez mindig segít lehiggadni. Nagyokat lélegzem, és csak Amarita illatát érzem. Levendula. Mennyei, egyszerű, csodálatos. Ott nem ilyen. Közel sem ennyire jó.

– Az én anyukám is Adakozó – suttogja felém szégyenkezve.

– Tessék? – kérdem meglepetten. A magyarok körében büszkeség, ha valaki az lehet, és így táplálhatja az előkelőségek gyermekeit. Náluk talán másként van? – Még soha nem meséltél róla…

A szavaimban rejtőző él mintha lendületből arcon vágná. A tekintetében szó szerint megbújik a fájdalom. Talán nem akarja, hogy észrevegyem?

– Mifelénk ezzel nem dicsekszünk, de úgy érzem, benned megbízhatom – halkabban beszél, ezért közelebb kell hajolnom. Mélyeket lélegzek, szinte szuggerál a lénye. – Az apám és a bátyáim meghaltak a háborúban, az oroszok megölték őket. A kishúgomat a sugárzás ragadta magával – nagyot nyelek, hiszen egy sorson osztozunk. Ahogy felemeli a kezét, és a szívére teszi, rádöbbenek, hogy pont ezért mondhatta el nekem. Nincs más, aki igazán megértené. – Anyám ugyanúgy a virtuális valóságba menekült, ahogy a tiéd. Engem elvittek egy árvaházba.

A szó hallatán feláll a szőr a karomon. Még van két évem a tizennyolcig, és ettől rettegek én is a legjobban. Hogy az Adakozás őre elárulja a hatóságoknak, nem a nagymama nevel, totál egyedül vagyok, és bevisznek az otthonba.

– Egy arab lánynak hidd el, hogy nem a legjobb ott. – Sosem hallottam még ennyire szomorúnak, meggyötörtnek. – A virtiben tett néhány látogatásom során tudtam csak meggyőzni anyámat, hogy ébredjen fel. Eleinte nehéz volt, tudod? Odaát minden csodálatos. Boldog volt, vagy legalábbis annak tűnt. Én is jól éreztem ott magam. Aztán feltűnt, hogy az ég szemet kápráztatóan kék, a fű pusztítóan zöld. A csapvíz finomabb bármelyik drága ásványvíznél, az ételeknek pedig olyan íze van, mintha mesterszakács dolgozott volna rajtuk. De amikor felkeltem, éhes voltam és szomjas, a bőröm sem érezte már a nap sugarát. Minden, ami ott van, nem a valóság, csak a tökéletesség máza.

– Sokak szerint maga a mennyország – bököm ki meggondolatlanul, holott nemrég még én ellenkeztem, hogy az nem a túlvilág.

– Nem lehet az – rázza meg a fejét kedvesen. – Ez csak egy álomvilág, ami kiszipolyoz, és elvesz belőled minden emberit. Pont az a szép az életben, hogy vannak hullámvölgyek. Ha nem történik veled semmi rossz, hogy élhetnéd meg a jót? Ha mindig, minden csak tökéletes, az megszokottá válik, és már nem fogod igazán értékelni.

Nem akarok elgondolkodni a szavain. Nem akarom, hogy belém ivódjon a gondolat, mert a virtuális valóság az egyetlen menedék. Csak oda menekülhetek el a valóság elől.

– Rábeszéltem anyámat, hogy ébredjen fel – folytatja Amarita. Büszkén kihúzza magát, és ez piszkosul tetszik. – Elképesztően nehéz volt, de meggyőztem. Most ketten élünk, boldogabban, mint valaha. Anyám továbbra is Adakozó, de már eladtuk a Virtual Experience masinát. Van elég pénzünk még extra vízre is, sőt, gyűjtögetni is tudunk. Igen, nem vagyunk mindig boldogok, de élünk. Igazán élünk. Hát nem ez a lényeg?

A szó a torkomra fagy. Nem tudok mit mondani, mert attól tartok, ha bármit kiejtek a számon, az már megmásíthatatlan lesz. Akkor már magam elől sem tudom tagadni.

Ekkor szólal meg az óra végét jelző csengő.

Sosem örültem még neki ennyire.

Elsőként robbanok ki a teremből, hogy minél távolabb lehessek Amaritától.

* * *

– Tehát, a nagymamád hol is van éppen? – kérdi az Adakozás őre. A hangja komolyságról árulkodik, a tekintetében viszont vidámság ül.

Pontosan tudja, hogy a nagymama lelépett pár hete, mert nem bírta végignézni, hogy mit művelnek a lányával. Azóta egyedül gondozom anyám tetemét.

Basszus, testét! Hisz még nem halt meg. Nincs igaza Amaritának, az nem a túlvilág.

– Templomban van – felelem nyugodt hangon. – A hatórás misén, és maga mindig hatkor jön.

– Legalább nem mecsetbe ment – vigyorog a férfi, és várakozón pillant rám. Elnevetem magam, mert ez az elvárás.

Minden egyes poén, ami az arabok ellen szól, a magyarok számára kötelezően vicces kell, hogy legyen. Íratlan szabály, amit soha nem akarok betartani, mégis, mindig be kell.

– Ezen a héten is – keresem a szavakat. A lefejtem rohadtul nem jó – elintéztem anyám Adakozásának egy részét. A hűtőben van az ön által itt hagyott speciális üvegekben.

Kihozom mindet, az őr vaskos kezében szinte aprónak tűnik a szerkezet, ahogy végighúzza rajtuk a szkennert. Van-e bennük elég vitamin mennyiség, nem-e érte sugárzás, elég egészséges-e a tej, ami arra hivatott, hogy a milliomos főnökének a gyermekét táplálja. Hiába van jó minőségű tápszer, az úri elit ragaszkodik az anyatejhez, ettől érzik magukat még inkább többnek, értékesebbnek az átlagnál.

– Megfelelő – vakkantja, mire mintha mázsás kő hullana le a szívemről. Utána az anyámra néz, elidőzik a karcsú alkatán és a megnagyobbodott mellén. Szerintem észre sem veszi, hogy kéjesen felnyög és megnyalja az ajkát. Ha ez lenne az első alkalom, dühömben pofán akarnám baszni, de már sokadjára látom ezt a kéjsóvár tekintetet. Ő akarja elvégezni az Adakozást, és ha nem lennék itt, ha magamra hagynám őket, boldogan tenné meg. Talán még rá is feküdne, megerőszakolná, ahogy a pletykák szerint több őr is teszi másokkal…

Ha nem az anyámról lenne szó, talán meg is érteném őt. Egy suliba járt anyámmal, számára ő volt az álomnő, aki pechjére apámat választotta. Soha nem kapta meg a mutert, és attól tart, nem is fogja. De azért reménykedik. Ezért nem árulja el, hogy a nagyi lelépett.

Így van egy apró esély arra, ha anyám felébred, talán mellette dönt majd. Talán támogatni fogom a döntésében.

És tudod mit, haver? Ha jól viselkedsz, talán így is lesz.

– Kérem az üvegeket, az üres már elfogyott – mondom kissé szánakozva, mire a kezembe nyom egyet. Elhúzom az ágy előtt lévő függönyt, felhajtom anyám hálóingét, és elvégzem a dolgom.

Az üveg folyamatosan telik meg az életet adó anyatejjel. Ez most a legértékesebb, hiszen még friss, nem került a hűtőbe. Ezt azonnal fel tudja használni az Adakozás őrének a főnöke.

Az asszony nemrég szült, de akár az összes kismamának, neki sincs teje a levegőben lévő vegyszerek miatt. Tudom, hogy arrafelé a vagyon legfőbb kinyilatkoztatása, ha anyatejjel táplálkozik a gyermek, és egy külön őr foglalkozik az átadással. Ki tudja, talán a mi asszonyunk is azok közé tartozik, akik élő internetes bejelentkezésben veszik át az egyenruhát viselő őrtől az üvegeket, és a kamera kereszttüzében adják oda a gyermeknek, hogy mindenki lássa: ő megteheti, hogy a régi módon táplálja a babáját.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi lesz, ha a baba már nagyobb lesz. Ha nem lesz szüksége tejre, netán elfogy a család pénze, és nem fizet nekünk tovább érte. Bár kevés nő képes az Adakozásra, de azon milliomosok köre sem túl széles, akinek szüksége lenne a tejre, amikor egyre jobbak a tápszerek.

Könnyedén meglehet, hogy anyám haszontalanná válik, és akkor ott kell hagynia a virtuális világot, nem lesz több kreditünk befizetni.

A gondolatra megremeg a szívem. Az lenne a legjobb, ha végre hazatérne, és nem lennék egyedül. Borzasztó dolog a magány, sokkal rosszabb, mint amilyennek elképzeltem. Viszont ha a saját akarata ellenére lesz kiszakítva onnan, talán soha nem tud visszailleszkedni a zord valóságba. Nem ő lenne az első nő, aki beleőrül. Nem lehet kényszeríteni senkit, csak saját döntés alapján léphetnek ki…

Inkább csak a kezemben lévő üvegre koncentrálok, ami már tele is van. Gyorsan otthagyom anyám, és a férfi kezébe nyomom a már átmelegedett üveget. Ő leméri, és le is szkenneli. Mindent rendben talál, szerencsére.

Az asztalra pakolja az infúziókat, a tasakot anyám ürülékének, és a katétert, ha netán valami cserére szorulna.

Szó nélkül feltölt egy órányi találkozásra jogosító kreditet anyám Virtual Experience gépén, de ezt nem vonja le a fizetségből. Csak miatta találkozhatom vele. Mélyen a szemembe néz. Ez már nem finom jelzés, hanem tudatosítás.

– Gondolom a nagymamád meghagyta, mire legyen elköltve az összeg – mondja szinte kuncogva. Elfordítom a fejem, mert attól tartok ráförmedek.

– Hét napnyi adagot töltsön anyámnak.

Csak biccent, és a kredit már töltődik is. Mire végez, már alig marad. Erről kell nekem rendelkeznem.

Ha nem költenék a saját virtuális valóságomra, akkor tényleg elegendő pénzem lehetne. Akár egy oxigénmaszkot is vehetnék, hogy ne kelljen fulladoznom odakint. Rendesen ehetnék. Jobb lehetne az életminőségem.

De akkor mégis mi boldogság jutna nekem? Amennyit szívok, igenis jár nekem egy kis virti. Át kell élnem a gyönyört. Máskülönben hogy csókolhatnám meg Amaritát?

– A fele a bankkártyámra menjen. – Kinyújtom a csuklóm, ahová a beépített chipemet kértem. Töltődik, és pont mire végez, meg is kapom az egyenlegem egy üzenetben. – A másik felét a saját masinámra.

Az Adakozás őre fejcsóválva vágtat át a szobán, mint aki mondani akar valamit, de inkább nem teszi. Minden héten ez van? Talán eddig fel sem tűnt?

Megnézem az egyenlegem. Egy hétre úgy-ahogy elég lesz. Nem fogok éhen halni, de nem is költekezhetem.

De majd odaát… Ott jobb lesz.

A fene! Nem odaát. Csak ott.

Hülye Amarita.

* * *

Ragyogó itt a napsütés.

A zöld fű nem egyszerűen zöld, hanem élénkzöld, zöldebb zöld, mint amit el lehet képzelni. A levegőben a fű illata terjeng, tőlem karnyújtásnyira pedig egy tó látható. De szó szerint. Annyira tiszta a vize, hogy kristálytisztán látom a tó alján, a kövek között úszkáló, élénkpiros halakat.

– Gyönyörű, igaz? – kérdi anyám, a nevetése csilingel, és iszonyatosan boldognak tűnik. Semmi ránc nincs az arcán, még az a cuki nevetőránc sem, ami mindig olyan egyedivé tette. A haja is kiszőkült, és bonyolult fonatokban hull alá a hófehér ruhájára. – A te kedvedért lett most ilyen.

– Tényleg álomszép.

Hátrahőkölök a szavaim hallatán. Ez tényleg egy álom. De mégis a valóság. Anyámnál vagyok, vele találkozom, az ő gépéhez csatlakoztam fel.

– Mesélj, angyalom, milyen az iskola? Hogy haladtok?

Megfogja a kezem, a bőre olyan selymes, mint még soha. Végigsimítom a tenyerét, sehol semmi bőrkeményedés. Olyan a tenyere, mintha még életében nem használta volna munkára a kezét. Holott mielőtt Adakozó lett volna, ruhákat varrt, először gyerekeknek, aztán a magyar katonáknak az oroszok elleni forradalomhoz.

Kőkeményen megdolgozott azért, hogy túléljük, de ennek itt és most semmi nyoma. Idétlenül vigyorog. Hol a francban van az anyám?

– Mondd csak, talán nem tetszik a hely? Netán éhes vagy? – Lágy köröket ír le a kezével, mire egy hatalmas kosár KFC csirkecomb és sült krumpli terem a fűben. – Jó étvágyat.

– Egész nap nem ettem – mondom mohón, és máris rávetem magam az ételre. Sosem tankoltam még ennyire finomat, mint most. Csupa zsír a kezem, a gyomrom kezd telítődni, de nem akarok leállni ezekkel az ízekkel. – Adakozás nap van, ezért nem tudtam enni.

Anyám ijedten néz rám, most először látok megvillanni igazi érzelmeket rajta. Most először érzem, hogy tényleg ő az.

Anya.

– Végig ott voltál, ugye? Nem hagytál az Adakozás őrével egyedül?

– Dehogyis! Soha nem tennék olyat. Nem engedem, hogy… – keresem a szavakat, és elégedetten felsóhajtok, mire ráakadok – megszegje a törvényeket. Vigyázok rád.

– Itt nem kell rám vigyázni, te butus.

– A tested odakint van. Én ápolom, mosdatom, mozgatom meg az izmaidat, cserélem a…

– Elég! – vág a szavamba, aztán idegesen a füle mögé tűri az elszabadult hajtincsét. Nagyokat sóhajt, és ide hallom, ahogy elszámol tízig. Mire a végére ér, ismét kiül rá a vigyor. Máris kevésbé hasonlít a nőre, aki világa hozott. – Finom volt a késő esti vacsora?

Szikrázó napsütés van. Itt úgy tűnik nincs sötétség, nincs éjszaka. Hogy lehet úgy élvezni a nappalt, ha mindig csak az van?

– Nagyon fincsi volt – motyogom. A kezemre nézek, már eltűnt róla az összes zsír. Tiszta, mintha órákig sikáltam volna.

– Ez szuper! Gyere, csobbanjunk egyet! – anyám leveti a fehér ruháját, ami alatt egy még fehérebb fürdőruha lapul. Nagyokat kacagva ugrik a vízbe.

Levetkőzöm én is, és belógatom a lábam a tóba. A víz lágyan körbeöleli a lábam, amin semmi kosz nincs, ami fura, hiszen rég nem zuhanyoztam rendesen. A víz egyáltalán nem hideg, kellemes hőmérsékletű. Nem büdös, nem zavaros, és nem üvölt egy harmadik érzék bennem, miszerint veszélyes.

Még beljebb hatolok, és ahogy ellepi a víz a testemet, örömömben felkiáltok én is. Ez egyszerűen mennyei, ahogy szinte minden porcikámat érinti a víz. Megnyugtató, bársonyos és biztonságot adó.

Enyém a világ!

– Ez a Dolce Vita! – kurjantja anyám, és ettől eszembe jut, mennyi mindenben hasonlítunk, és hogy hiányzik a hétköznapjaimból. Hozzám úszik, és megpuszilja a homlokomat. – Imádom, amikor te vagy itt. Szeretek veled lenni.

De nem annyira, hogy velem maradj.

Mielőtt felelhetnék, már megérzem a remegést, aztán a rántást, ami kiszakít a vidám helyről.

A nagy sötétségben térek magamhoz. Erőszakkal lenyugtatom magam, mert itt nem eshetek kétségbe. Elszámolok tízig, és csak abban reménykedem, hogy mire kinyitom a szemem, meglátom a fényt.

Csiga lassúsággal történik meg mindez, ahogy pedig a fény felé futok, csak Amarita szavai járnak a fejemben.

A széken ébredek, amit anyám ágya mellé toltam.

Letelt az egy órányi kredit. Bár feltölthetném, akkor többet lehetnénk együtt, de az, ha én csatlakozom az ő virtuális valóságához túlságosan sokba kerül. Ami neki hét napi ottlétet jelentene anyagilag, számomra csupán két óra lenne. Undorító. Egyszerűen undorító, hogy alig találkozunk, de úgy tűnik, őt nem érdekli. Annyira önző! Akkor én miért nem mondtam el neki, hogy egyedül vagyok?

Talán ha tudná, hogy a nagyi elment…

Térj már észhez!

Esélytelen. Akkor sem jönne ki onnan. Túlságosan boldog ott.

Mindent elkövetek, hogy ne nézzek rá, így neki hátat fordítva megyek ki a szobából és csukom rá az ajtót. A virtuális valóság után túlságosan megviselne, ha látnám az igazi énjét.

Miközben a fürdőbe tartok, a gyomrom korgása megállásra késztet.

A karomra nézek, koszos. Megszagolom magam, és nem leng be jó illat.

Bassza meg, ráadásul iszonyúan éhes vagyok!

* * *

A napok vontatottan telnek.

Teszem a dolgom, elmegyek a suliba, otthon tanulok, takarítok, ellátom magam és anyámat is, miközben folyton azon tanakodom, hogy milyen is így az életünk, és mi mindenünk nincs meg.

Annyi mindenre költhetném a pénzt, sőt, meg is alapozhatnám vele a jövőmet. Talán összegyűlne annyi, hogy elmenjek az egyetemre. De jó lehetett régen, amíg az állam kifizette… Most már csak a kiváltságosok tanulhatnak tovább, és persze azok, akik bevállalják az uzsora diákhitelt, ötven százalékos kamattal. Utóbbihoz gyáva pöcs vagyok. Ha nem tudok elhelyezkedni diploma után, mindent cseszhetek.

A virtiben sem érzem már olyan igazán jól magam. Tegnap este még Amaritát is elzavartam, holott csak egy aprócska bikinit viselt. Egyszerűen égett a pofámról a bőr, miközben a habkönnyű testén legeltettem a szemem, mert tudtam, ma együtt leszünk arabon, és belehalna, ha tudná. Ráadásul eszembe is jutott, amit mondott.

Tökéletes a virti grafikája, tényleg olyan minden, mintha a valóság egy felturbózott, sokkal jobb változata lenne, de… akkor sem az. És minél több időt töltök ott el, annál világosabban látom.

Nagyot sóhajtok, és leveszem a fejemről a fülhallgatót. Lejárt a szünet, nincs több idő az agyalásra, sem zenehallgatásra.

Ólomlábakon indulok el az arab órára. Justin andalog mellettem, és szokás szerint őket cikizi, a lehető leghalkabban, hogy csak én halljam. Mikor az egyik béna poénjára felhorkantok, hirtelen meglök, és a falhoz taszít.

– Mi az isten bajod van? – A hangja haragról árulkodik, és mintha csalódott volna bennem. – Csaknem te is őket fogod védeni?

– Egyszerűen nem foglalkozom velük. Megvan a magam baja.

Meglököm, erre elenged. Ahogy távolodom tőle, látom az arcán, hogy leírt engem. Ha nem teszek ellene, elveszítem a barátságát. A franc tudja, hogy zavarna-e, ezért a többiekkel együtt bemegyek a terembe. Automatikusan Amarita mellé ülök, a lány pedig halovány mosollyal fogad.

– Kár, hogy nem verekedtetek. Justin megérdemelt volna egy pofont.

– Nem tetszik a rasszizmusa, de azzal sem vagyok teljesen kibékülve, amit mások csinálnak. Itt állok középen, és nem tudom mit kéne tennem. – Ahogy bejön a tanár, rögtön elhalkulok. De valami még marja a gyomromat, talán a ki nem mondott szavak kínoznak. – Egyszerűbb lenne, ha csak az egyik, vagy a másik végletet tudnám képviselni. Utálok szürke lenni.

– Pedig nekem pont ez tetszik benned. Pont ettől vagy különleges, és még véletlenül sem szürke – súgja felém Amarita, aztán megszólal a tanár, és elhallgat.

Egész órán nem mond semmit, csak lázasan jegyzetelünk a tableten. Pedig nem bánnám, ha bővebben kifejtené a lány, hogy mit is fojtott magába.

A szünetben egyszerűen felszívódik, és Justin sem közelít felém. Az anarchista barátaival lóg együtt, az arcukon ugyanolyan gyűlölet feszül, mint a terem másik végében az arab diákokon. Egymást méregetik, és már látom is magam előtt, hogy egyszer ezek összecsapnak, és annak nagyon nem lesz jó vége.

A második arab órán Amarita a tanárral együtt lép be. Rávillantok egy mosolyt, és lesüti a szemét. Ez csak egyet jelenthet, ugye?

A győztes vigyoromat elrejtem, mert olyan nincs, hogy beleéljem magam valamibe, hogy aztán csalódjak.

– Gyakoroljátok ugyanazt, amit egy hete – mondja a tanár, és már látom is, elővesz egy rakat dolgozatot, hogy kijavítsa őket. – Ha bárki segítségre szorul, jelezze.

– Szóval, gyakorlás – szólalok meg először, amikor észreveszem, hogy Amarita ujjai a tableten dobolnak. A termet betölti a duruzsolás, de igazából sehonnan sem hallom az ideges kígyósziszegésrt. Naná, hogy ők sem erőltetik meg magukat. – Úgysem megy. Egyszerűen nem. Bár ne lenne kötelező tantárgy.

– Én is jobban örülnék neki. Ó, ne már! Ne húzd fel a szemöldököd meglepetten. Azt hiszem, a kötelező nyelvóra is olyan, ami nagyobb szakadékot teremt köztünk, hiába kéne a kormány szerint összehoznia minket.

Ebbe így még nem gondoltam bele, de rohadtul igaza van. Amit rákényszerítenek az emberre, az ellen naná, hogy kézzel-lábbal tiltakozik.

– Sajnálom – motyogom, mert mást nem tudok. Zavaromban előveszek két túrós táskát, és az egyiket Amarita felé nyújtom. – Kéred? Cserébe a múltkoriért.

Rám villant egy mosolyt, aztán zavartan megigazítja a csadort magán, hogy biztos takarja azt, amit kell.

– Köszi, nem akarok órán enni. Ha engem kapnak el, abból balhé lesz.

Körbenézek a teremben. Justin szelfizik, a vaku fényére a tanár is odabagóz, de csak legyint. A magyar származású diákok neteznek, beszélgetnek, és nem zavartatják magukat, míg Nadirék igyekeznek halkak lenni. Ekkor jut eszembe, hogy múlt héten igazgatóit kapott, mert elővette az órán a telefonját.

Amarita lehajtja a fejét, mint aki attól tart, hogy megölte a beszélgetést.

– Örülök, hogy már költesz ételre.

– Most jobban be tudtam osztani a krediteket. Anyám… szóval, egy hete sokat vitt el az Adakozás őre.

– És mi lesz, ha most nem leszel szerencsés? Ha kevesebbet kapsz, és megint éhezni fogsz? Vagy ha megbetegszel a szmogos levegőtől és kórházba kerülsz? Tudod te, milyen drága bent feküdni? Még egy háziorvosi vizit is kész vagyon!

Akkor baj lesz, de hatalmas. Az egy dolog, hogy az Adakozás őre hallgat arról, hogy egyedül lakom. Falaz nekem, az iskola pedig simán beveszi, hogy a nagyi nem tud eljönni a szülői értekezletre, mert nem szívesen jön ki a lakásból a szmogos levegő miatt. E-mailben tájékoztatják őt az iskolai előmenetelemről, amire én válaszolok.

De ha beteg lennék, és kórházba kerülnék, akkor minden kiderülne. Engem is elvinnének a pokolba, anyámat pedig az Adakozó központba, ahol sok undorító dolog történik. Tavaly is teherbe esett egy nő, aki már két éve a virtiben volt folyamatosan.

– Erős vagyok, nem kerülök kórházba – hárítom a kérdést. – Milyen volt ott? Mármint, tudod…

Az árvaházban.

– Rettenetes. – Érezni a kínt a hangjából. – Nem vagyok képes beszélni róla. Ha megteszem, olyan, mintha újra átélném.

– Igazán sajnálom – motyogom, miközben a padba vésett szívecskét bámulom.

Hallottam hírét, hogy mi megy ott. A gyerekeknek alig adnak enni, a vízzel is annyira takarékoskodnak, hogy szinte a kiszáradás határán vannak. Eközben pedig dolgoztatják őket, de kőkeményen. Csak remélni merem, hogy nem igaz, de ha Amarita is ennyire beszart, már csak attól, hogy rágondolt, vajon mennyi mindent titkolhat a kormány az árvaházakról?

– Nem a te hibád. Egyszerűen csak vigyázz magadra, hogy ne kerülj oda, oké? Tegyél meg minden tőled telhetőt! – A kérésére bólintok, mire a tekintete megtelik erőltetett vidámsággal. – Figyelj, ha szeretnéd, segíthetek anyukáddal, elmesélhetem, pontosan hogyan tudtam meggyőzni az enyémet. Milyen trükkök vannak. Mert gondolom, szeretnéd, ha nem élne szó szerint a virtuális valóságban, ugye?

Letaglóz a kérdése.

A szívem hevesebben dobog, a remény, a fájdalom, és a meglepettség egyszerre suhan át rajtam. Mert tényleg hiányzik az édesanyám.

A picsába is, utálok egyedül élni.

Szerettem a hétköznapjainkat együtt. Tudom, hogy azért menekült a virtibe, mert az oroszok vegyi fegyverei után meghalt az egy éves kisöcsém, és képtelen volt elviselni. Nekem is hiányzik a baba, akárcsak apa. Őket már nem kaphatom vissza, de… csodás lenne, ha ismét lehetne édesanyám.

– Nincs is nagyobb álmom, minthogy anyám újra köztünk legyen – veszek egy nagy levegőt, és mélyen Amarita szemébe nézek.

– Én iszonyúan boldog voltam, amikor visszakaphattam őt. Megéri harcolni érte, vagy legalább magadért. A virtuális valóság a lehető legrosszabb drog.

Igaza van. Nem mondom ki hangosan, de nagyon igaza van.

Mi lenne, ha ma este, amikor eljön az Adakozás őre, az összes kreditet a bankkártyámra kérném?

Akkor bőven elegendő pénzem lehetne. Talán vehetnék plusz vizet, oxigénmaszkot. És ki tudja, talán anyámnak is megmutathatnám, hogy a virtuális valóságnál mennyivel jobb lehet az élet. A jó, és a rossz dolgaival együtt.

Én is pont ezért mondok le a saját virtimről. A gondolat először ridegnek és fájdalmasnak tűnik, de egyre erősebb bennem a vágy, hogy valósággá tegyem.

Ahogy Amaritára nézek, rögtön eszembe jut, hogy ezután soha nem lehetek együtt vele.

És a valóságban? Működhetne?

Beletúrok a hajamba, és Amarita tekintetét keresem. Feltűnik, hogy vágyakozón végigköveti a kezem nyomát, mintha szeretne ő is beletúrni.

Imádnám, ha megtenné.

Nem izgat, hogy ellenkezik a bőrszínünk, a vallásunk és a származásunk.

Engem a lány érdekel a csador alatt.

Bár olyan világban élünk, ahol elhívhatnám őt egy igazi randira, ahol tényleg megcsókolhatnám. De nem tehetem, túlságosan veszélyes lenne mindkettőnk számára.

Igen, a virtuális valóságban akármit megtehetnék vele, de az nem ő.

Annyi minden van az életben, amiben tehetetlen vagyok. Egy dolog viszont csak rajtam múlik: harcolhatok egy szebb jövőért. Lemondok a virtiről, hogy felépítsem azt, amiért anyám az Áldozatát adja.

És ki tudja, talán egy nap mindent megkaphatok.

Talán sikerül anyámat és saját magamat is megmentenem.

Talán egy nap olyan helyzetbe kerül az ország, hogy nem lesz tragédia egyik fél számára sem, ha egy magyar srác és egy arab lány kézen fogva sétál az utcán. Végül is, szerencsére már a melegek is házasodhatnak…

Miért ne lehetne ez a következő lépés?

 

1074 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok