Rácz-Stefán Tibor: Álmodj a kis angyalokkal

novella-almodj-a-kis-angyalokkal

– Már csak két nap – suttogja édesanyám, miközben a házunk előtti utcán durrognak a petárdák.

A bődületes zajtól reszketve húzom magamra még jobban a dunyhát, amitől némileg jobban érzem magam. Csak a könyvet tartó kezeim fáznak, de azok nagyon. Mégis, elviselem.

Túléltem már ettől rosszabbat is.

Olvasás közben egy új világba repülök, ahol nem didergek és nem vagyok éhes. A petárda robajától azonban nem tudok koncentrálni, és a gyomrom is egyre hangosabban korog.

Egy évvel ezelőtt még nem így ünnepeltük a szilvesztert. Mielőtt megbetegedett, és kirúgták a gyárból, minden másként ment. Átlagos, normális életet éltünk. Habár sosem voltunk gazdagok, nem éheztünk és nem is fáztunk.

Egy év alatt fenekestül felfordult körülöttünk a világ.

Visszasírnám azokat a napokat, de tudom, ha elkezdek könnyezni, félő, hogy az arcomra fagy. És azt sem akarom, hogy meglássa, hiszen felzaklatná őt is.

Már csak két nap – ismétlem el magamban édesanyám szavait. Az nem is olyan vészes.

– Sok van még a könyvből, kisfiam? – kérdi a hidegtől reszkető hangján. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, mikor fázik rettenetesen.

– Már nincs sok hátra – felelem, és kitépem azokat az oldalakat, amiket már elolvastam. A dunyhát lerántva magamról óvatosan az ágyra helyezem a könyv maradékát.

A kályha elé lépve összetépem a lapokat, majd bedobom, mire a tűz, ha csak egy kicsit is, de fellángol, a melegsége cirógatja az arcomat. Órákig el tudnék így lenni, varázslatos érzés az, ha nem fagyoskodik az ember. Felállok és az édesanyám mellé telepszem, már amennyire elfér serdülő testem a piciny ágya szélén.

Egy másodpercre rám pillant, de ennyi is bőven elég. Hiába fordul inkább a fal felé, így is le tudok mindent olvasni az arcáról.

Fáradt és éhes, akárcsak én, de úgy tűnik, hogy még tőlem is jobban fázik. Reménnyel telve tekintek körbe a szobában, és a szatyrok alján lévő iskolai ruháim jutnak az eszembe. A két pulcsim és a télikabátom már rajtam van, de talán akad még valami, amivel betakarhatom őt is.

– Már semmi sincs ott – simítja meg a karomat, tekintetével pedig a kályha felé bök. – Mindent, amit lehetett a tűzre vetettünk, hát nem emlékszel? Még a szekrényt is feldaraboltad, kicsikém.

– Valóban – válaszolom bűntudattal telve. Minden a lángok martaléka lett, kivéve a könyv, amit most olvasok, és az a másik, ami a karácsonyra kapott cipősdobozos ajándékban volt.

Vajon sejtette az, aki a doboz tartalmát összeállította, hogy az tartott minket életben a téli szünet alatt?

– A másik könyvet holnap égetjük el – szól anyám határozott hangon. – De előtte olvasd el, gyermekem, aztán pedig meséld el, hogy miről szólt.

– Úgy lesz – felelem rekedt hangon. Megsimítom az arcát, aztán egy csókot lehelek a homlokára.

Amikor kisebb voltam, ő ugyanezt a rituálét csinálta velem. Megsimította az arcom megpuszilt és addig maradt mellettem, amíg el nem aludtam. Tudtam, hogy ő megvéd, és bármit megtesz a boldogságomért.

Minden pillanatban, amikor arra gondolok, hogy akármikor meghalhat, legszívesebben a falat kaparnám. Már maga a gondolat is őrületes erővel szorítja össze a szívemet. El sem tudom képzelni nélküle az életem.

Nem halhat meg az anyukám. Neki élnie kell, mert csak úgy élhetek én is. Nélküle semminek sincs értelme.

Halkan köhécsel, arcán a fájdalom jelei mutatkoznak.

– Bevetted a gyógyszereid? – kérdem ijedten. Fogalmam sincs arról, kiváltotta-e, iskolában voltam, mikor felvette a segélyt.

– Az utolsó szemig – válaszolja megnyugtatónak szánt hangon.

Nem merem megkérdezni mire gondolt ezzel. Félek mit felelne, ezért egyszerűen nem akarom tudni.

Gyáva alak vagyok.

– Nagyon szeretlek – suttogom a fülébe, amire egy mosollyal reagál, ami aztán köhögéssé torzul. – Ugye nem fáj? Jól vagy?

– Voltam már jobban is – köhécsel tovább. A betegség nem kíméli őt. – Most megpróbálok elaludni. Mikor befejezted az olvasást, vesd tűzre a lapokat, és feküdj le aludni.

Válaszul megsimítom a fejét, ősz hajszálai a kezemhez tapadnak, ráncos homlokán végigpatakzik egy-egy verejtékcsepp. A homloka tűzforró, a teste mégis reszket.

– Éhes vagy, kisfiam, igaz? – próbál témát váltani, biztos feltűnt neki, mennyire aggódom.

– Aludj a dunyhám alatt, az enyém vastagabb – kérlelem őt, noha sejtem, hasztalan.

– Nem – mondja határozottan. Legszívesebben mellé feküdnék, de nem férünk el a vékonyka ágyon ketten, a különböző magasságok miatt összetolni sem tudjuk.

Arra is gondoltunk már, hogy feldaraboljuk az ágyát, elégetjük és egymás mellett ülünk az enyémen, de anyunak feküdnie kell, ezt rendelte el az orvos. Nem szívesen teszi, hiszen egész életében egy erős, dolgos asszony volt, de a betegség leterítette őt. Egész nap fekszik, én pedig ápolom abban a reményben, hogy egy nap jobban lesz.

Bárcsak úgy lenne.

Szörnyű ez a tehetetlenség.

– Már csak két nap – szólalok meg, és igyekszem, hogy a hangom reménnyel teli legyen. – Nemsokára kezdődik az iskola, és akkor kapok enni, amiből neked is elrakok majd.

– Aznap kapjuk meg a segélyt, akkorra ígérték a tüzelőt is – felel rekedt hangon. – Ehetsz majd kenőmájast, azt, amit annyira szeretsz.

– Veszel gyógyszert is, igaz? – kérdem, mire bólint egyet, amitől vidámabban folytatom: – A Vöröskereszttől minden nap hozok majd meleg levest és néhány szelet kenyeret, és ők adnak ruhákat is.

Már napok óta erről beszélünk, ez tart minket életben. A remény, hogy két nap múlva kevésbé leszünk éhesek, és kevésbé fázunk majd.

Nemsokára tizennégy éves leszek, akkor végre vállalhatok diákmunkát is – suttogom magam elé úgy, hogy ne hallja. Nekem mégis ki kellett mondanom, mert ez is reményt ad.

– Álmodj a kisangyalokkal – fűzöm hozzá, mire ismét megjutalmaz szelíd mosolyával.

Mindketten tudjuk, hogy éveken át, ő mondta ezt nekem.

Percekkel később halk szuszogást hallok, ebből tudom, már elaludt. Csak abban bízhatok, hogy nem kel fel a kinti zajokra. Hadd pihenjen.

Talán, most már az sem baj, ha korog a gyomrom. Nem is tudom hirtelen mi a rosszabb, az éhség, vagy az, amire gondolni sem merek.

Mi fog történni ha… Hogyan éljek…

A petárda újabb durranásától görcsbe rándul a gyomrom. Kedvem lenne kiüvölteni, hogy hagyják végre abba, ne kínozzanak még ők is minket, de ha kinyitom az ablakot akár egy pillanatra is, elillan az a kevéske meleg, amit a kályha ad.

Az aprócska asztalon a gyertyák egy része már kialudt, így újabbakat gyújtok meg. Szerencsére abból még van bőven, nem kell sötétségben lennünk. Minden más azonban már elfogyott.

Vajon a gyógyszer is? Erre gondolnom sem szabad.

Egy biztos, étel már nincs. A segély egy része elment tüzelőre, a másik – remélhetőleg –, a gyógyszerre, a családi pótlékom pedig élelmiszerre. Az alapítványtól ajándékba kapott cipősdobozban lévő konzerveket karácsonykor ettük meg. A játékoknak ugyan nem vettük hasznát, de a könyvek megmentették az életünket, ha azok nincsenek… El akartam égetni a tankönyveimet is, de az édesanyám megtiltotta. Nem értettem egyet, de nem ellenkeztem vele.

Átkozott december. Túlságosan hosszú ez a hónap, hiszen nincs iskola. A téli szünet a legrosszabb, ami velünk történhetett.

Tekintetem az utolsó két bodakra téved, amiket tegnap sütöttem meg a kályha tetején. Több lisztünk már nincs, a konyha teljesen üres. Ha most megeszem a részem, akkor holnapra semmi nem lesz. A Vöröskereszt is csak január 3-án nyit. Senkitől sem kapunk már segítséget, magunkon pedig nem tudunk segíteni.

Ördögi kör.

Még éhesebben fekszem vissza az ágyba. A könyv maradékait magam mellett pihentetem, most nincs kedvem olvasni.

Annyira gyűlölöm, hogy nincs mivel fűtenünk. A könyv lapjai csak addig nyújtanak némi meleget, amíg el nem alszunk, az éjszaka viszont szörnyen hideg. Most viszont még nincs itt az éj, még ébren akarok maradni, mert nem tudok még aludni.

Önző vagyok, pocsékolom azt a kevés tüzelőt is. Bár kimehetnék az erdőbe. Levágnám a fák megsérült ágait vagy összeszedném a földre hullajtott gallyakat, de nem tehetem meg azt sem. Szigorúan büntetik, és már több szomszédunkat is elkapták.

Semmit sem tehetek, minthogy élvezem azt a kevéske meleget, amit a könyv elégetése nyújt, azt a pár csodálatos percet, amíg ropog a tűz, amíg egy kicsit felmelegszik az aprócska szobánk.

A szörnyű helyzet ellenére is, a csodálatos fény, ami a gyertyákból és a kályhából árad, melegséggel önti el a szívemet. Annyira gyönyörű.

* * *

A tűz már régen kialudt a kályhában, a meleg sem maradt meg túl sokáig a szobában. Órák óta vacogok, a dunyha alatt mozgatom a lábamat, hátha így termelek némi hőt.

Egyre inkább közeledünk az éjfélhez, a fali óra szerint már csak percek kérdése. Édesanyámnak több hagyománya is van erre a napra.

Pénzt kell tartani a zsebünkben, hogy egész évben legyen, továbbá lencsét, így lehetünk szerencsések. Az életem eddigi tizenhárom évében mindig volt pénz és lencse a zsebemben.

Hát, most egyik sincs.

Édesanyám halkan szuszog, ahogy odanézek látom, hogy alszik, de úgy néz ki, mint akinek fájdalmai vannak. Nem bírom nézni a szenvedését.

Az ujjaimmal kitapintom azt, ami a könyvből megmaradt. Szeretném ismét elterelni a gondolataim, de nem vagyok képes tovább olvasni. A szereplői körülbelül velem egykorúak. Semmi gondjuk nincs az életben, a lány problémának nevezi azt, hogy a fiú szereti-e, a legjobb barátja pedig Párizsban fog tanulni… Fogalmuk sincs arról milyen szerencsések, amiért van fűtés a lakásukban, tudnak mit enni, egészséges az édesanyjuk, és akad esélyük némi szórakozásra, akárcsak egy film megnézésére is.

El sem hiszik, mekkora mázlisták, amiért átlagos életet élhetnek.

Féltékeny vagyok? Talán igen. Nem azért, mert a könyv karakterei hozzám képest gazdagok, hanem mert nem küzdenek olyan gondokkal, mint én.

Nem akarok tovább olvasni róluk. Nem akarom befogadni azokat a műproblémákat, amiken az idióta lány pattog.

Nekik olyan egyszerű.

Dühömben apró cafatokra tépem a könyvet, a zokogásomat alig bírom elfojtani. Felrántom a dunyhát, mire a rettentő hideg mellbecsap. Elbicegek a kályháig, rárakom a lapokat, és hagyom, hogy pár másodpercig megcirógasson újra a tűz melege. Gyorsan el kell aludnom.

Az óra elütötte az éjfélt, itt az új esztendő. A szememet becsukva csak egyetlen dolgot kívánok.

Hadd gyógyuljon meg az édesanyám.

Semmi mást nem kérek.

Elfújom a gyertyákat, visszakecmergek az ágyba, és egy dolog miatt máris hálát adok: végre abbahagyták a petárdázást.

Csak a kályhában ropogó aprócska tűz világítja meg a szobát, annyi pont elég, hogy ellenőrizzem, lélegzik-e. A mellkasa emelkedik, aztán süllyed.

Erre a látványra alszom el. Csak azt akarom látni, hogy él.

* * *

Fogalmam sincs mi történik, rettentően fázom, olyan, mintha a szél kicsapta volna az ablakot. De az nem lehet, mert rendesen rögzítettük, nem nyílhatott ki.

Fel kellene kelnem, meg kellene néznem, de annyira hideg van. Hagyom, hogy újra elnyomjon az álom, ami rettentően hívogat.

Képtelen vagyok ellenállni.

* * *

Hirtelen sokkal melegebb van, de nem tudom miért. Jéggé dermedt arcomat egy érintés hevíti fel. Hallani vélem, ahogy a szellő a fülembe suttogja: álmodj a kis angyalokkal.

Mielőtt kinyitnám a szemem, mielőtt elgondolkodhatnék azon, hogy ez a kívánság honnan érkezett, olyan érzés fog el, mintha valaki simogatná az arcomat.

Újra elnyom az álom.

* * *

Egy petárda hangja ébreszt, de nappal van. Nyújtózom egyet, és a kezem nekiütközik valaminek.

Mocorgok egy kicsit, nem érzem, hogy fáznék. Olyan meleg van, mintha…

Nem, az nem lehet. Nem tehette.

Rettegek attól, mi fog történni, ha kinyitom a szemem, de mégis megteszem. Oldalra tekintek. Nem fekszik a helyén.

Az ágyam szélén ül, a dunyha ugyan érinti egy kicsit a testét, és vékonyka lepedőjét a hátára terítette, de biztosan fázik, hiszen a saját dunyháját is rám tette. Megsimítom a tenyerét. Jéghideg, ami megijeszt.

Látnom kell, ahogy mozog a mellkasa.

Kérlek, könyörgöm.

Odanézek, és a látványtól felsikítok. Olyan hangosan üvöltök, ahogyan még sohasem tettem. Az ordításom felemészt, a fájdalom a tüdőmből az egész testemre átterjed.

Olyan békésen ül mellettem, olyan, mint egy angyal.

Lerántom magamról a dunyhát, a szoba végébe hajítom. A hideg egyből megcsapja a testemet, így az ablakra nézek. Ő csukta be az éjjel, de nem tudta rendesen megcsinálni. Nem volt elég ereje hozzá, és nem keltett fel, hogy segítsek.

Remegve az asztalra nézek, az utolsó könyv szerencsére nincs ott. Már a tűz martalékává lett az is.

Kezeimet az övére kulcsolom – Könyörgöm – suttogom neki. – Kérlek szépen, válaszolj.

Annyira békés az arca.

– Most már a kis angyalokkal álmodsz, igaz? – mondom félhangosan, és remegek a vágytól, hogy megszólaljon.

Bár megtenné.

663 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok