Rácz-Stefán Tibor: Hadd legyek Hamupipőke!

hadd-legyek-hamupipokeTúlságosan vékony a csaj dereka. Bármennyire karcsú is legyen Lily James, a dereka akkor sem lehet ilyen vékony. De az tény, hogy jól néz ki. Gyönyörű az arca, a szőke haja egészen káprázatos.

Bárcsak én is ennyire szép lehetnék.

Bárcsak én is önmagam lehetnék.

A tévéről a telefonom pittyegése tereli el a figyelmem. Beütöm az ellenőrző kódot, és máris látom, miért jelzett. Sorra jönnek az újabb és újabb értesítések a báli képekről. Az osztálytársaim vidáman szelfiznek, roppant boldognak tűnnek. Remegő ujjakkal tekerek lejjebb, és meglátva a báltermet egészen elámulok. El se hiszem, hogy a koszos és büdös tesiteremből ilyen csodálatos helyet varázsoltak!

A bordásfalakat hosszú, kék lepedővel takarták el és virágokat tűzdeltek rájuk, a mennyezetről lampionok és virágos füzérek lógnak lefelé, a zöld linóleumpadlót pedig fekete szőnyeg fedi. A tantermekből behozták az egyszemélyes padokat, és a fal mentén egymás mellé pakolták őket. Most fehér terítő díszeleg rajtuk, egy apró váza és egy szál vörös virág. Sajnos hiába koppantok, nem tudom kinagyítani a képet.

A fenébe már, hogy nem látok többet a teremből.

A fenébe már, hogy nem lehetek ott!

De mégis, mit keresnék én egy bálon?

Ahogy lejjebb görgetek, meglátom őt. A közös szelfin Kristóf délcegen áll az osztálytársaim gyűrűjében, éppen komoly arcot vágnak, majd egy képpel később nagyon vidámnak tűnnek.

Erre nem vagyok felkészülve. Nagyon nem!

Dühösen a kanapéra dobom a telefont, mire a nagyi megrezzen.

– Mi bajod van kisfiam? És Miért nem nézed a tévét? – hosszúkás ujjaival a távirányítóért nyúl, hogy leállítsa a filmet. Odapillantok, és látom, ahogy Hamupipőke körül vizuális effektek repkednek, a koszos rózsaszín ruhájából éppen pompás zafírkék báli ruhát varázsolnak.

Szerencsés, ostoba Hamupipőke. Neki van tündér keresztanyja. Ő gyönyörű, szőke és… lány! Neki mindene megvan!

Én is ott akarok lenni a bálon! Vele akarok táncolni, és végre egyszer az életben önmagam lenni. A picsába már!

Az első könnycsepp olyan gyorsan gördül le, hogy észre se veszem. Egyszerre azon kapom magam, hogy a szemfestékemtől fekete cseppek hullnak a tenyeremre.

– Jól van, kicsikém, gyere! – húz magához a nagyi. Erősen átölelem, a nyakába fúrom a fejemet. Az öregasszony szaga megnyugtat. Arra emlékeztet, hogy van, aki szeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok.

– Bárcsak én is ott lehetnék a karácsonyi bálon – préselem ki a szavakat magamból, miközben a nagyi a hátamat simogatja. – Ez az első, amit a suli rendez, és kimaradok belőle. Pedig annyira szeretném átélni, hogy milyen egy igazi bál! Még sosem voltam egyen sem.

A nagyi egy ideig hallgat, én pedig elmerülök a csendben és az ölelésében. Azt képzelem, hogy Katy Perry egyik lassú dala szól, más ölel át, együtt mozgunk a zene dallamára, és ha sírok is, a boldogságtól teszem.

Az én álmaim miért nem válhatnak valóra? Miért csak mindig másé?

– Csanád, kicsikém, ott a szmokingod a szekrényben. Ha annyira szeretnéd, még elmehetsz a bálba.

Tehát volt ez a nagy csend. Erőt gyújtott, hogy remegő hangon, félve a haragomtól kimondja, amit még véletlenül sem akarok hallani.

– Utálom azt a kurva Hamupipőkét – szólok keményen, és elhúzódom. Letörlöm a könnyeim, és a kanapén lévő rózsaminta közepébe verem az öklöm. – Oké, tudom, hogy a mostohája gonosz, de ő mindig olyan kedves, optimista és szép! És még a bálba is elmehet. Abban a ruhában és úgy, ahogy mindig is álmodhatott róla. Nagyi, nekem miért nincs ilyen kegyben részem?

– Csanád, kisfiam, én… – kezdi a nagyi, de elhallgattatom.

– Legalább akkor hívj Csillának, amikor apáék nincsenek itthon! Legalább akkor hadd legyek önmagam, amikor kettesben vagyunk!

A nagyi nem szól semmit, hanem réveteg tekintettel mered előre. A telefon újra pittyeg, de nem néztem meg, mit posztoltak a többiek. Nem akarom látni a bált, gondolni sem akarok álmaim színhelyére. Inkább a távirányítóért nyúlok, és tovább nézem a filmet.

Annak a csajnak még üvegcipőt is varázsolnak. Hát lehidalok! Én is akarok egy üvegcipőt. Egy ennyire szépet, mint az.

– De szerencsés ez a Hamupipőke – jegyzem meg morgolódva. Annyira vidám a lány a képernyőn, nem bírom tovább nézni! Nincs szükségem arra, hogy lássam mások boldogságát, amikor az én életem kész tragédia.

Unom már, hogy elrejtsem azt, aki vagyok. Gyűlölöm a férfiruhákat, utálom a Csanád nevet, undorodom a testemtől és néha önmagamtól is. Bárcsak annak születtem volna, amilyen a lelkem is belül!

Ha lenne egy tündér keresztanyám, arra kérném, hozza helyre azt, amit a teremtő elbaltázott.

Felpattanok, elrobogok a feldíszített karácsonyfa mellett, és a szobám felé iramodom. Le akarok feküdni az ágyba, bekapcsolni a lehető legdepisebb zenét, amit csak ismerek, és álomba sírni magam.

– Állj meg! – parancsolja a nagyi ellentmondást nem tűrő tónussal. – Fordulj felém!

– Nagyi, most hagyjál, jó? – kérem, de olyan szigorúan néz rám, hogy a falnak döntöm a hátam. A kezemmel dühösen letörlöm az arcomról a szemfestéket és a szoknyámba törlöm. Úgyse látja senki, ha végre úgy öltözködöm, ahogy kellene. Mit számít az a kis folt?

– Kisfiam, én mindig is azt akartam, hogy boldog legyél – mondja határozottan. – Engem nem érdekel, hogy mi van a lábad között. Mindig is te leszel az én gyönyörű kis hercegnőm.

Melegséggel töltenek el a szavai. Ahogy a ráncos arcára nézek, a rövid ősz hajára, a szeretettel teli tekintetére, és a vidám hóemberes pulcsijára, máris kezdek megnyugodni. El se hiszi, milyen sokat számít nekem, hogy van, aki szeret.

Már éppen mennék, hogy megöleljem, amikor a szekrényhez lép.

– Nem tudtam, hogy jó ötlet-e. Egész héten győzködtem magam. Végtére is csak azt akarom, hogy boldog legyél. Hogy ne sérülj meg. Csak ezért csináltam – motyogja és kinyitja a szekrényt. Egy vállfához nyúl, amin egy gyönyörű kék báli ruha pihen.

Még a lélegzetem is elakad, a kezem az arcom elé kapom. Csipkéből van a ruha pántja, ahogy látom, nincs dekoltázsa, de a mellrésznél nem kék, hanem fehér, míg a szoknyarész felé folyamatosan vált át egyre kékebb kékké. Ennél szebb ruhát nem is láttam még!

A tündér keresztanya bekaphatja, Hamupipőke ruhája sokkal rondább, mint ez!

– Ez csodaszép. – Csak ennyit bírok kinyögni, mert az, hogy mást is mondjak, túlságosan félelmetes. Mi van, ha nem igaz, amit gondolok, és ha hangosan kimondom, azzal csak magamat áltatom?

– A film adta az ötletet – vallja be a nagyi. Hát ezért akarta újranézni ma? – Gyere, Csanád, próbáld fel, hogy jó-e rád. Nemrég kölcsönöztem.

Öles léptekkel a nagyi felé futok, óvatosan megölelem, és egy csókot lehelek az arcára.

– Nagyon szeretlek. – Elveszem tőle a ruhát, a szobámba futok.

Kibújok az itthoni vackomból, és egy szál bugyiban állok a szobám közepén. Nem merek lenézni, nem akarom látni a testem, mert tudom, hogy ez nem én vagyok.

Gyorsan előkapok egy push-up melltartót a szekrényem mélyéről, felveszem és kitömöm, majd óvatosan magamra húzom a ruhát. A selyem kellemesen siklik a bőrömön, a csipke érintése elképesztően lágy a kezemen. Lehajolok, kihúzom az ágyam alól a bőröndöt, és kiemelem belőle a kedvenc parókámat. Óvatosan felhelyezem. Sóhajtok egyet, mert máris minden sokkal jobb. Mégis félve fordulok meg.

A tükörből… ezt sem el hiszem! Végre, én vagyok én!

Ilyennek kellett volna születnem!

A tükörképem egyszerűen bámulatos! A káprázatos ruha a földre ér, olyan hosszú, az öv részét hátul megkötöm, így a derekam elég karcsúnak mutatja. Eligazgatom a melltartót, így olybá tűnik, mintha dekoltázsom lenne. Az arcomra ráfér egy kis smink, és ó, hát tényleg, a szemem kéksége tökéletesen fest a ruha színével! A fekete színű paróka a vállamra omlik, imádom, ahogy körbeöli a nyakam.

Gyorsan leülök az íróasztalomhoz, megkeresem a kulcsot és kinyitom a titkos rekeszt, aztán a lakatot is leveszem a ládikáról. Anyáéknak azt hazudtam, pénzt tartok benne, de valami sokkal értékesebbet rejtegetek. Felnyitom, és gyönyörködöm a sminkkészletemben.

Az apró tükörben az arcom tanulmányozom, és máris nekilátok. Egy kis alapozó, aztán jöhet a szemceruza, majd egy kis szemfesték. A szempilláimat sűrűbbé varázsolom. Az ajkamnak vörös kontúrvonalat rajzolok, majd egy kicsit világosabb árnyalatú rózsaszínnel fedem be.

Amikor újra a nagy tükör elé állok, maximálisan elégedett vagyok a látvánnyal. Remegő kézzel megtörlöm a függönyben a kezem, nehogy koszos legyen ez a ruhaköltemény, majd kisuhanok a szobámból, hogy az én csodálatos nagyim is lássa, milyen boldoggá tett.

– Nahát, mintha nem is te lennél – mondja ámultan amint meglát. Fel sem fogja, mennyire rosszulesnek a szavai. Próbálja megérteni, de…

– Nagyi, ez vagyok én – felelem, és megpördülök, a szoknya suhogásától kezdek megnyugodni. A kanapé felé intek. – Na, most már befejezhetjük a filmet. Végre gyönyörűnek érzem magam.

– Te megőrültél? – nevet fel a nagyi. – Elmész a bálba és kész! A szüleid fél egyre érnek haza, tehát éjfélkor el kell jönnöd, megértetted?

Tessék? Mi van? Ez megőrült?

– Én, a bálban? Így? – A hangom szinte cincogásként hat. – De hát nagyi, mi van, ha felismernek? Utána hogy tegyem be a lábam a suliba? És ha apuék megtudják, nekem végem!

A nagyi arcán átszalad a fájdalom. Megértem, mert én is rosszul érzem ettől magam.

– Pont ezért féltem odaadni a ruhát. De ne aggódj, senki nem jön rá, hogy te vagy az. Menj, és érezd jól magad!

– De hát cipőm sincs! – Valami realitást kell csempésznem ebbe az őrültségbe.

– Arra is gondoltam – kacsint a nagyi és előkap egy dobozt. A földre teszi, és letérdelne, amikor megállítom őt. Gyorsan kibontom és egy káprázatos pár lábbeli hever előttem. – Nincs üvegből, de megteszi.

Újra kacsint, én pedig elnevetem magam.

Belebújok a cipőbe, és tényleg tökéletesen illik rám. Mintha rám szabták volna. Egyszerűen minden csodálatos!

– Csilluskám, meseszép vagy. Drága kis unokám – lép elém a nagyi, és megsimítja az arcomat. – Legyen az életed legszebb estéje, érezd nagyon jól magad. De ne feledd, éjfélkor indulj el, nehogy rajtakapjanak a szüleid, mert abban nem lesz köszönet.

A homlokán csókolom a nagyit. Bő két órám maradt még. Annyi bőven elég lesz!

– Ó, drága nagyi, nincs is nálad jobb tündér keresztanya!

* * *

Megtorpanok az iskola bejárata előtt. A hatalmas épület ablakai ki vannak világítva, az udvaron lévő hó még világosabbá teszi a helyet.

Nem merek belépni a pirosra mázolt kerítésen.

Mi lesz, ha felismernek? Ha rájönnek, hogy én vagyok az?

Mármint, oké, tudom, hogy így vagyok igazán én, így ők leginkább csak azt a testet vélhetik felfedezni bennem, amit a teremtő rosszul bocsátott rendelkezésemre.

Egy szó, mint száz, nem akarok lebukni. Annyira óvatos voltam az utóbbi években. Nem történhet meg, hogy ebben a kisvárosban kiderüljön ez a hatalmas titok.

Másrészt, talán csak egyetlen estére hadd teljesüljenek már az álmaim!

Hadd legyek Hamupipőke! Csak most, csak erre a másfél órára, ami az estéből még megmaradt.

Felemelem hát a szoknyám, és megindulok előre, amikor hirtelen megtorpanok. Három osztálytársaim lép ki a suliból. Tényleg olyan szépek, mint a képeken az instán.

Dóri rózsaszín báli ruhát visel egy aprócska kabáttal. A haja göndör fürtje nagyon csini, a kezét birtoklón Simi széles vállán nyugtatja, így tökéletesen rálátok a gondosan manikűrözött kezére. Az enyém sosem lehet kilakkozva, mert apu rájönne a szagból, hogy mit tettem.

Néha attól tartok apu belehalna, ha tényleg az lennék, akinek rendeltettem. Pedig nem az én hibám, hogy a lelkem rossz testbe született, de ő ezt nem lesz képes megérteni.

– Tré ez a buli, semmi pia nincs a puncsban – panaszkodik az egyik kis pukkancs. Sosem elégedett semmivel ez a lány. – Igyunk valamit, aztán húzzunk vissza, hideg van.

És ekkor látnak meg. Végigmérnek, a lányokon mintha irigységet vélnék felfedezni, Simi pedig, á, ezt nem hiszem el! Megnyalja a szája szélét. Szinte felfal a szemével.

Ó, te jó ég! Hát ez hihetetlen.

Mielőtt megkérdezhetnék, ki vagyok, elviharzok mellettük. Ahogy becsukom a kaput, hallom, amint Simi azt mondja, kibaszott dögös csaj vagyok. Akaratlanul is büszkeséget érzek, holott még mindig a fülembe cseng az évek óta tartó sértegetés, ahogy buzinak nevez, vagy kiröhög feminim járásom miatt. Most viszont dögösnek tart. A valódi alakommal az őrületbe tudnám kergetni.

Bárcsak mindig így festhetnék!

Vidámabban haladok el a fenyődíszekkel dekorált, és karácsonyfaégőtől sejtelmesen villogó falak mellett.

Az iskola meglepően üres, a padokon sem ül senki. Felmegyek hát a lépcsőn, hogy gyorsan kiszaladjak a kultúrált mosdóban, és aztán irány a tánctér. Mert ma este ennek a lánynak a bálban a helye! Még akkor is, ha alig másfél órám maradt éjfélig.

Gyorsan szedem a lábam, a cipőm kopog a kőből készült lépcsőfokokon, a ruhám suhog, a parókám a vállamat csapkodja. Imádom ezt az érzést! Imádom, hogy önmagam lehetek.

A mosdó elé érve nagy elánnal benyitok a nőibe, és elámulok a tisztaságtól. Még büdös sincs. Nagy nehezen elvégzem, amit kell, miután kezet mosok, a tükör előtt gyorsan megigazítom a sminkem, fújok magamra, no és a parókámra is egy kis parfümöt. Dobok egy csókot a tükörképemnek. Sose mosolygott még ennyire boldogan vissza rám.

A lépcsőn már óvatosan lépkedek lefelé, a ruhám persze felemelem, még csak az kéne, hogy hasra essek. Ám ekkor meglátom őt, ahogy a bejárati ajtónak dől, és egyenesen engem néz.

Kristóf átható tekintete elől nincs menekvés. Olyan sokszor nézett már rám, de most először érzem, hogy igazán lát. Hogy engem lát.

Amint leérek, egyből elém lép. Friss és üde az illata, a szmoking tökéletesen mutat rajta. Magasabb nálam, a fekete szemében könnyen elveszhetnék, a szőkésbarna haját pedig legszívesebben megsimítanám, hogy megtudjam, tényleg olyan selymes-e, mint ahogy kinéz.

Évek óta ábrándozom erről a srácról, évek óta ülök mögötte minden órán. Néha még beszélgetünk is, ha cikiznek, megvéd. Nem tudom, hogy a barátomnak nevezhetem-e, de abban biztos vagyok, hogy most végre nőként néz rám.

– Azt hiszem, még nem ismerjük egymást – szólít meg. Hangjában meglepettséggel vegyített kíváncsiság bujkál.

– Az igazság az, hogy csak belógtam – mondom. – A szakközépbe járok, és gondoltam eljövök hozzátok. Ugye nem gond?

Végre nem kell direkt elmélyítenem a hangom. Végre lágyan beszélhetek, úgy, mint otthon. Apám minden egyes alkalommal amikor beszélni hall, dühösen néz rám, anyám pedig minden este leültet és gyakorlunk, hogy közterületen hogyan beszéljek mélyebben, férfiasabban. Most viszont már szóban is önmagam lehetek.

– Körbevezesselek? – Felém nyújtja karját, és arra vár, hogy belékaroljak.

Megtegyem?

Kérdőn nézek rá, ő pedig még közelebb lép. Belékarolok hát. Imádom, hogy ennyire közel tudhatom magamhoz.

Ahogy a bálterem felé sétálunk, lelkesen magyaráz az iskoláról. Olyan dolgokat mond, amiket én is tudok, mégis megbabonázva hallgatom. Aztán egyszer csak megáll, és mélyen a szemembe néz.

– Ismerős vagy valahonnan.

– Valóban? – kérdem évődőn, noha legbelül remegek. Nem akarom, hogy véget érjen a varázslat. Hiszen még éjfél sincs! Meg kell mentenem a helyzetet! – Ugye nem azt fogod mondani, hogy az álmaidból? Tudod, az elég illúzióromboló lenne.

Felnevet. Imádom ezt az őszinte hangot. Imádom, hogy én csiholtam ki belőle mindezt. Hihetetlen jó végre hozzá érnem, ennyire közel tudni magam hozzá.

– Még mindig nem mutatkoztunk be egymásnak.

– Hívj Csillának – mondom egyből, mire megemeli az egyik szemöldökét. Ettől csak még jobban látszik a fekete szeme.

– A nevem Kristóf – feleli könnyedén. Imádom, ahogy kiejti a nevét. Lazán, könnyedén, de látom a tekintetén, hogy tetszem neki. Hihetetlen, hogy bejövök neki!

– Csilla, szabad egy táncra?

– Éjfélig ráérek – rebegem, mert elaléltam attól, ahogy kiejtette a nevem.

– Ez komoly? – bólintok, mert nehéz megszólalni. – No és miért?

– A szüleim addig engedtek el.

Megfogja a kezem, és egyenesen a bálterem felé húz. Határozott, az érintése mégis lágy és kellemes. Bárcsak soha sem engedne el! Amikor belépünk, a zene miatt kicsit hangosabban szólal meg. – Sajnálom, ha kicsit tré, ez a tesi termünk.

– Ne szabadkozz, hiszen ez szemet gyönyörködtető!

A terem még szebb, mint a képen, és hála a virágoknak, no meg a nyitott ablakoknak, kellemes fenyő illat terjeng, és ekkor látom meg a sarokban a csodásan feldíszített karácsonyfát. Mielőtt felocsúdnék magával húz, és máris szól a So Close, a kedvenc dalom a Bűbájból. Közel húz magához, és mielőtt átölelne, a fülembe súg:

– Ez most egy lassú dal. Úgy szeretném táncolni, ahogy illik. Közel húzlak magamhoz, rendben?

Talán a kelleténél hevesebben bólintok.

A derekamon van a keze, testem az ő szikár testéhez húzza. Akaratlanul is a vállára hajtom a fejem, miközben lágyan ringatózunk a zene ritmusára. Még jobb az illata, mint az álmaimban, a közelsége egyszerűen mámorító. Perceken át csak táncolunk, aztán a következő dalnál, ha lehetséges, még közelebb húz magához. Amikor véget ér a dal, megfogja a kezem és kihúz a teremből.

– Megmondom őszintén, utálok táncolni. De veled egész kellemes. Van kedved sétálni?

– Persze – felelem vidáman. Mindegy, hogy táncolunk, vagy csak sétálunk, akkor sem akarok elválni tőle. Újfent körbevezet az épületben, majd leülünk a padra, és beszélgetünk.

Talán fél óra is eltelik, én pedig hallgatom, hogy milyen elánnal mesél a terveiről, miért szeretne a színművészetin tanulni. Nem mond sok újdonságot, az évek során ezeket az információkat már felcsipegettem itt-ott, de az ő szájából hallva már az is sokkal reálisabbnak látszik, hogy miért a színészet az ő hivatása. Olyan lelkesen magyaráz, hogy biztos vagyok benne, remek színész válik belőle egy nap.

– És te? Eddig alig szólaltál meg.

Félszegen elmosolyodom, mert nem tudom, mit mondhatnék. Csak egy álmom van, csak szeretném helyrehozni a hibát, de ezt nem vallhatom be neki.

– Hé, hát itt jársz! – lép mellénk Simó, én pedig egyszerre érzem magam feldobva, amiért megúsztam egy hazugságot, és egyszerre feszélyez a jelenléte.

Őt utálom a legjobban a suliban, állandóan szívat és szemét velem, az elfogadásra teljességgel képtelen alak.

– Helló szépség, hát te ki vagy? – szólít meg, és elégedetten konstatálom, hogy tényleg szépnek tart. – Már egy órája eltüntetek.

A telefonom kijelzőjére szegezem a pillantásom, negyed tizenkettő is elmúlt. Alig van már időm, nem akarom erre a baromra pazarolni.

– A nevem Csilla – felelem kedvességet színlelve és Kristóf felé fordulok. – Van még kedved táncolni egy kicsit?

Rebegtetem a műszempilláim, mire elmosolyodik, feláll és a karját nyújtja felém.

– Bocs haver, mi most lépünk.

Felállok, ismét Kristófba karolok, és miközben a táncterem felé tartunk, meg sem szólalunk, csak élvezzük egymás közelségét.

Ahogy belépünk, ismét átkarol, közel húz magához, a fejem a vállán pihentetem. Lehunyom a szemem, amikor megszorítja a derekam, és így még közelebb kerülök hozzá. Megölelem én is, és együtt mozgunk a zene ritmusára.

Azt sem tudom, mi megy éppen, csak az számít, hogy ő itt van, velem, én pedig a karjaiban. Annyira szexi és kívánatos, és…

Ó, a picsába! Nem, ez nem történhet meg! Eltaszítom magamtól és a kijárat felé rohanok, és azon imádkozom, hogy lelohadjon a rohadt merevedésem.

A nagy szoknyámtól nem láthatja, sosem jönne rá, maximum ha odanyúlna, de én tudom, hogy áll a zászló. A fenébe, az istenit! Miért kell mindent elrontania ennek a rohadt testnek?

Teremtőm, miért kerültem rossz testbe? Miért nem lehetek kívülről is az, aki belül vagyok?

Nagy elánnal meglököm az aula lengőajtaját, és az üvegházban találom magam. Ide is lampionokat tettek, a diáktársaim által nevelt virágok gyönyörűek és oly illatosak. Imádom, hogy a zord tél közepén létezik egy ilyen aprócska hely, ahol úgy érezhetem magam, mintha tavasz lenne. Lerogyok a padra, de mielőtt elbőghetném magam, Kristóf megáll előttem.

– Mi a baj? Valami rosszat tettem?

– Nekem, csak… – Mit is felelhetnék erre? Talán az lenne a legjobb, ha elküldeném. – Csak egy kis friss levegőre volt szükségem. De te menj vissza nyugodtan, a barátaid biztos hiányolnak.

– Elvannak nélkülem. – Leül mellém, a combja a ruhám szélére kerül, de nem teszem szóvá. – Szeretném jóvátenni, ha véletlenül megbántottalak. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad.

– Ez életem legszebb estéje – csúszik ki a számon. Ő közelebb jön, a lehelete az arcomat csiklandozza.

– Nézd, én nem szoktam letámadni senkit, de te, egyszerűen… – Keresi a szavakat, és ez tetszik. Annyira édes, hogy az hihetetlen. – Szóval, figyelj. Most közelebb fogok hajolni. Igen, még közelebb. És aztán megcsókollak. Neked lesz időd elfordítani a fejed, ha akarod. De jobban örülnék, ha nem tennéd.

Ahogy ígérte, tényleg közeledik. Megérzem az arcszesze illatát. Egyszerűen mámorító. Akaratlanul is előrébb mozdítom az ajkaim, ahelyett hogy visszakoznék.

Aztán megérzem őt. Lágyan csókol, nem tolja be a nyelvét, de az ajka így is teszi, amit kell. Lehunyom a szemem, a derekamhoz kap a kezével, én pedig a nyakát fogom át. Tovább csókol, már egyre szenvedélyesebb, aztán beveti a nyelvét is, én pedig aprót nyögök.

Ekkor valami hülye hangot hallok. Nem lehetne csend? Mi merészel megzavarni minket?

Aztán feleszmélek. A telefonom ébresztője pittyeg. Felpattanok a padról. Kristóf úgy néz rám, mintha én lennék a minden, és ez… elképesztő. Újra meg akarom csókolni, mert megérdemlek egy utolsót, de nem késhetek el. Az apám megöl, ha így lát. Ő biztosan felismerne.

– Nemsokára éjfél, ideje indulnom – motyogom, mire máris feláll és átölel, és ad egy apró csókot. Bár örökké tartana, de eltaszítom magamtól. – Sajnálom.

– Találkozhatnánk a hétvégén.

A szavai hallatán elámulok. Mindig is arra vágytam, hogy átélhessem ezeket a pillanatokat. És most megtörtént, de mégsem lehet folytatás.

Nem tudom, mit feleljek, ezért elkezdek rohanni, szélsebesen haladok, de hátrafordulok, és ő ott áll, zsebre tett kézzel, bánatos arccal. A szívem szakad meg miatta, mert valószínűleg soha nem találkozik újra Hamupipőkével.

Az iskolából kiérve tovább futok, egyenesen a házunk felé, fel a lépcsőn, kopogok, a nagyi elégedetten sóhajt, én pedig boldogan átölelem.

– Tényleg ez volt életem legszebb éjszakája. Köszönöm, nagyi – súgom a fülébe.

Mert annak ellenére, hogy otthagytam Kristófot, minden vágyam teljesült. Önmagam lehettem, táncolhattam és csókolózhattam álmaim pasijával és átélhettem egy varázslatos estét.

* * *

– Hé, Csanád! – szólít meg Kristóf hétfőn az iskolában. Remegve fordulok hátra, mert nemrég még engem csókolt. Amikor szemben állok vele, a szemembe néz egy pillanatra, aztán a telefonját a képem elé dugja. – Nem tudod, ki ez a lány?

Éppen táncolunk a képen, amit kirakott az Instagramra „Keresem az én Hamupipőkémet, ugye ismeri valaki Csillát?” kiírással. Hihetetlenül boldognak és elégedettnek tűnök azon a fotón. Mindig úgy kéne festenem.

– Fogalmam sincs, ki ő – hazudom szemérmetlenül, talán túlságosan is elmélyített hangon, mire ő szomorúan válaszol.

– Sebaj, majd csak megtalálom. Sajnálom, hogy nem tudtál eljönni pénteken, pedig jó buli volt.

Bólintok, és leülök a padomba, ő pedig továbbmegy, és látom, ahogy a folyosón mutogatja a képet az embereknek. Felpattanok én is, és az üvegházba sietek. Amint beérek, megszagolom a rózsákat, majd a földre rogyok. Hiányzik, hogy szoknyát viseljek, gyűlölöm a nadrágom. Gyűlölök mindent, ami rajtam van. Mindent, ami én vagyok.

Előkapom a mobilom, fellépek az Instagram oldalára és újra önmagamat nézem. Az igazi valóm ragyog a boldogságtól, és vidámnak tűnik. Olyan vagyok, akár egy hercegnő. A péntek este csodálatos volt.

A képet beállítom háttérképnek, aztán beírom a chrome keresőbe, hogy „nemátalakító műtétek”.

Ideje végre utána néznem, nem halogathatom tovább. Nem félhetek az információktól.

Gondoskodnom kell róla, hogy minden estém olyan csodás lehessen, mint a bál éjszakája volt. .

Mindent meg kell tennem, hogy önmagam lehessek. Az, akinek rendeltettem.

Csilla.

2069 <- Az összes oldalletöltés 1 <- A mai adatok